Csermely Luca

A vacsora mellé Márton letett elém egy ajánlatot. Péntekig kellett válaszolnia, nekem pedig eldöntenem, véget érhet-e a négy éve kötött megállapodásunk.

A szüleink ugyanannyi pénzt ígértek kettőnknek. Csakhogy mire az öcsémre került a sor, ugyanaz az összeg már egészen más életet jelentett.

Az egyik papíron egy kis ház fért el a szüleim kertjében. A másikon húsz évnyi törlesztőrészlet. Dániellel nem ugyanattól féltünk.

A bank új feltételt szabott Balázsék lakáshiteléhez. Három napjuk maradt, és most az én tehermentes házam került a papírokra.

Harminc napunk maradt arra, hogy kiköltözzünk az albérletből. Én már megtaláltam a következő otthonunkat, csak Bence nem akar úgy beköltözni, ahogy én elképzeltem.

A lakás üresen állt, a hirdetés majdnem elkészült, amikor a gyerekkori barátom kimondta, mennyit tudna fizetni érte.

Ádám nem azt kéri, hogy szeressem újra. Csak azt, hogy még négy évig ugyanazzal a kulccsal menjünk haza.

Anyám az üres konyhában mondta ki az arányokat. Ötvenmillió Balázsnak, tizenkettő és fél nekem. Aztán hozzátette: neked már van hova hazamenned.

A pénzt apám kilenc évig rakta félre a lakodalmunkra. Máté anyjának viszont néhány héten belül szüksége lehet rá.

A nappaliban még ott állt a pezsgő, amikor anya elővette a táskájából a szerződéstervezetét.

Anyám a vasárnapi ebéd végén mondta ki az összeget. Balázs mellettem ült, és rögtön tudtam: pontosan ennyi pénzünk van.