Az öcsém 15 milliós hitelt kér arra a lakásra, ahol a fiunkkal élünk

Máté, az öcsém, a vacsora után tolta elém a kockás lapot. Anyánk még a tányérokat sem szedte össze. A papíron három szám állt egymás alatt: 14 millió, 48 millió, 15 millió.

Áron, a férjem, letette a villáját. Nem nézett rám. A kisfiunk a nappaliban műanyag kockákból garázst épített, és minden ledőlésnél ugyanazzal a komoly arccal kezdte újra.

Tíz éve valóban ennyibe került. Kétszobás volt, tehermentes, de a fürdőben felpúposodott a padló, a konyhaablakot télen belülről is törölni kellett. Huszonhat évesen megkaptam a kulcsot, Máté pedig tizennyolc volt. Anyánk akkor azt mondta neki, diploma után ő is kap tizennégymillió forintot. Ugyanannyit, mint én.

A szüleink félretették az összeget. Nem nyúltak hozzá akkor sem, amikor apánk abbahagyta a munkát, és akkor sem, amikor Judit, az anyánk, nyugdíjba ment. Ők ezt becsületbeli ügynek tartották: amit kimondtak, azt odaadják.

Közben a lakásunk értéke negyvennyolcmillióra nőtt. Máté a tizennégymillióból ma egy kisebb lakás önerejét tudná kifizetni. A többihez hosszú hitel kellene, miközben tovább fizeti a szobát, amelyet két másik emberrel bérel. A konyhában külön polca van, de a felső szomszéd csőtörése óta a fal mellett dobozokban tartja a ruháit.

Nem emelte fel a hangját. Ettől nehezebb volt haragudni rá. A lap szélét hajtogatta, ahogy gyerekkorában a szalvétát, amikor tudta, hogy neki jut az utolsó szelet sütemény, de meg kellett várnia, míg mindenki végez.

Mi Áronnal hét év alatt több mint nyolcmilliót tettünk a lakásba. Vezetéket cseréltettünk, új ablakokat és kazánt vettünk, kivettünk egy falat, hogy elférjen a gyereksarok. A felújítás alatt hónapokig matracon aludtunk. Az ajándékból lassan közös otthon lett.

Anyánk ekkor kezdte egymásra rakni a tányérokat. Túl magas oszlopot épített, az alsó megbillent a kezében.

Anyánk bólintott. Azt mondta, a tizennégymillión kívül nincs miből pótolniuk a különbséget. A házukat nem akarják eladni, a nyugdíjukból pedig saját magukat tartják el. Nem mentegetőzött. Ettől a mondat mégis úgy maradt az asztalon, mintha nekünk kellene befejezni.

Hazafelé Áron vezetett. Sokáig csak az irányjelző kattogott.

Otthon elővettem a hitelhez kapott számítást. A havi összeg majdnem annyi volt, mint az óvoda, a rezsi és a heti bevásárlás egy része együtt. Évekig ott lenne minden hónapban. Ha valamelyikünk kiesne a munkából, nem Máté albérleti szobája lenne a fedezet, hanem ez a két szoba.

A telefonomon közben megjelent Máté üzenete: „Nem kell most válaszolnod. Csak ne úgy gondolj rá, mintha a lakásodból kérnék. Abból az esélyből kérek, amit mindkettőnknek szántak.”

Áron a gyerekszoba ajtajában állt. Mögötte világított a kis éjjeli lámpa. Arra gondoltam, hogy a nemmel Máténak kell viselnie annak a különbségnek a terhét, amelyet egyikünk sem választott. Az igennel terhet rónék Áronra és a fiunkra, amelyet ők sem választottak.

Másnap Máté átjött a válaszért. Leült ugyanarra a székre, amelyen a felújítás óta minden vendég billeg egy kicsit. A hitelpapír előttem feküdt, mellette a toll. Áron a konyhapultnak támaszkodott. Máté nem sürgetett. Csak várt, hogy kimondjam, kinek az életében maradjon ott a szüleink régi ígérete.