Lakást kapnának a szüleitől, ha a vőlegény lemond róla
A nappaliban még ott állt a pezsgő, amikor anya elővette a táskájából a szerződéstervezetét.
A lakás kulcsa még a tenyeremben volt, amikor Júlia, az anyám, azt mondta, üljünk vissza egy percre. Addig mind a négyen az erkélyajtót próbálgattuk, benéztünk a kamrába, és Gergő, a vőlegényem, már azt mérte, befér-e az asztalunk a konyhába. A hetvennyolc és fél milliós vételárat apámék teljes egészében kifizették volna. Nekünk csak költöznünk kellett volna.
Anya a pezsgőspoharak mellé tett egy áttetsző dossziét. Miklós, az apám, nem nézett rám. Az ablak előtt állt, és a radiátorszelepét tekergette.
A papír szerint a lakás kizárólag az én vagyonom lett volna. Gergőnek az esküvő előtt le kellett volna mondania minden jelenlegi és későbbi igényéről, akkor is, ha felújítjuk, akkor is, ha húsz évig ott élünk.
Apám végre elengedte a szelepet. Azt mondta, egy válásnál nem akarja azt nézni, ahogy annak a vagyonnak egy része, amelyért harmincöt évig dolgoztak, kikerül a családból. Nem emelte fel a hangját. Ettől még a mondat ott maradt közöttünk, akár egy ötödik ember.
Hazafelé Gergő a buszon nem szólt. Otthon levette a cipőjét, megigazította a bérelt lakásunk előszobájában a felpöndörödött szőnyeget, aztán leült a konyhába. A csap megint csöpögött. A tulaj három hete ígérte, hogy küld szerelőt.
Gergő a vizes karikát törölgette az asztalon az ujjával. Azt mondta, nem a lakás felét akarja. Azt sem várja, hogy apámék úgy tegyenek, mintha ő adta volna bele a pénzt. Csak nem tudja közös otthonnak nevezni azt a helyet, ahol egy aláírás emlékezteti arra, hogy bármennyit tesz bele az életéből, jogilag kívül marad.
Elővettem a füzetet, amelyben hónapok óta vezettük a lakásárakat. Tizennégymillió-kétszázezer forint megtakarításunk volt. Egy kisebb, hatvankétmilliós lakáshoz nagyjából ötvenmilliós hitel kellett volna. A legutóbbi számolásunkban huszonöt évre havi háromszázhetvenezer körüli törlesztő jött ki. Több mint a kétszáznegyvenötezres lakbérünk, és arra még ráment a közös költség meg a rezsi.
Ha ezt választjuk, az esküvőre félretett pénz nagy része is az önerőbe kerül. A két szobából egyet dolgozószobának és majd egyszer gyerekszobának szántunk, de a majd egyszer így könnyen öt év múlva lehet. Vagy hét.
Két nappal később anyáméknál vacsoráztunk. Anya rakott krumplit szedett Gergő tányérjára, mintha csak az adag méretéről lenne köztük vita.
Apám letette a villáját. Sokáig csak a falióra kattogott.
Anya rám nézett, de nem kért nyíltan választ. Az arca már úgy feszült, mintha a visszautasítás megtörtént volna. Gergő sem nézett rám. Az ő hallgatása azt mondta, hogy ha aláír, talán évek múlva is megakad majd a szeme a névtáblán, amelyen mindkettőnk neve áll, miközben a lakás csak az enyém.
Aznap este a dossziét a konyhaasztal közepére tettem, mellé pedig a füzetet a hitelszámokkal. Az egyik alatt ott volt egy kész lakás kulcsa. A másik alatt huszonöt év, egy kisebb esküvő és a terveink későbbre tolása.
Gergő rátette a kezét a dossziéra, de nem húzta közelebb. Én a kulcsot szorítottam. Másnap reggelig kellett visszaszólnom anyámnak.
Erika helyében elfogadnád a szüleid lakását úgy, hogy Gergő szerződésben lemond minden ingatlanhoz fűződő igényéről?
Kattints a döntésedre, és nézd meg, a többiek hogyan döntöttek.
