Saját lakást vennék, Bence nem akar nálam lakó vendég lenni
Harminc napunk maradt arra, hogy kiköltözzünk az albérletből. Én már megtaláltam a következő otthonunkat, csak Bence nem akar úgy beköltözni, ahogy én elképzeltem.
A hirdetés linkjét reggel küldtem át Bencének. Bence, a párom, este a konyhaasztalnál nyitotta meg, miközben én a felmondott bérleti szerződésünket hajtogattam vissza a borítékjába. A tulajdonos harminc napot adott a kiköltözésre.
A lakás hatvankétmillióba került. Harmincegymilliót tettem volna bele, a fennmaradó összegre felvett hitel törlesztőrészlete havi kétszáznegyvennyolcezer lett volna. A közös költséggel és a számlákkal együtt nagyjából háromszáztizenhatezer. Nem volt benne márványpult vagy tetőterasz. Volt viszont egy külön dolgozószoba, rendes előszoba, és nem ért össze a franciaágy széle a ruhásszekrénnyel.
Hét éve feleztünk mindent. A mostani kétszázhúszezres lakbért, a negyvenkétezer körüli rezsit, még a mosogatószivacsot is, ha valamelyikünk éppen bosszús volt. Kezdetben megnyugtatott ez a pontosság. Egyikünk sem tartozott a másiknak, és hónap végén ugyanaz a szám állt mindkettőnk neve mellett.
Csakhogy két éve munka után fejleszteni kezdtem egy készletkezelő rendszert kis műhelyeknek. Az első nyolc hónapban csak vitte a pénzt. Lemondtam két nyaralást, hétvégente teszteltem, és háromszor majdnem abbahagytam. Most több műhely fizet érte előfizetést, a szerződéseik pedig évekre szólnak. Az addigi nettó ötszázhatvanezrem mellé átlagosan havi kilencszázezer érkezik belőle.
Bence egy kis színház hangtechnikusa. Szereti a munkáját, és jó benne. Nettó négyszázharmincezret keres. Soha nem kértem, hogy váltson csak azért, mert máshol többet fizetnének.
Elővettem a táblázatot. Már szerepelt benne a kanapé, az étkezőasztal és az a két utazás is, amelyet évek óta halogattunk. Bence végignézte a sorokat, aztán az étkezőasztal mellé bökött.
Erre nem válaszoltam rögtön. A táblázatot én készítettem, a lakást én találtam, a bankkal én beszéltem. Közös jövőnek hívtam, de addigra már csak Bence neve hiányzott belőle.
Azt mondtam, hét év után különös ezt hallani. Ő meg azt, hogy éppen hét év után kellene értenem. Nem attól fél, hogy egyszer majd számon kérem rajta a pénzt. Attól fél, hogy nem is kell majd kimondanom. Elég lesz, ha egy nagyobb kiadásnál mindketten tudjuk, ki dönthet róla végül.
Ha maradunk albérletben, az új hely legalább havi kétszáznegyvenezer lesz. Felezzük, ahogy eddig. Én tovább dolgozom a hálószoba sarkában, a megtakarításom pedig ott marad a számlán, miközben más lakásának a bérleti díját fizetjük. A nagyobb bevételemből utazhatnánk is, de Bence szerint abból is csak olyan közös utazás lenne, amelyet az én anyagi hozzájárulásom nélkül nem tudna megengedni magának.
Ha megveszem a lakást, kapunk még egy szobát és kiszámíthatóbb éveket. Én vállalom hozzá a kockázat nagy részét. Bence viszont minden este úgy érkezne haza, hogy a kulcs az ő zsebében van, a tulajdon mégsem az övé. Nekem ez megosztásnak tűnt. Neki vendégségnek.
Másnap délelőtt a tulajdonos üzenetet küldött: délig mondjuk meg, kivennénk-e egy másik, kisebb lakását két évre. Tizenegykor az ingatlanközvetítő is hívott. A kiszemelt lakást délutánig tartják nekem.
A telefonom újra rezegni kezdett az asztalon. Bence nem nyúlt érte. Én sem. A kijelzőn az ingatlanközvetítő neve világított, mellette pedig már meg volt nyitva a tulajdonos üzenete.
Mit tettél volna Dóra helyében: megvennéd a saját lakást úgy, hogy Bence a korábbi lakbérnek megfelelő összeget fizeti, vagy maradnál vele olyan albérletben, amelyet fele-fele alapon fenn tudtok tartani?
Kattints a döntésedre, és nézd meg, a többiek hogyan döntöttek.
