Már összegyűlt a házra, a férjem mégis Ausztriában maradna

Dániel, a férjem, a pirítósom mellé csúsztatja a telefonját. Az alaprajzon világos nappali, két hálószoba és keskeny erkély látszik. A kisebbik szobában berajzolt kiságy áll.

Elzárom a kávéfőzőt, pedig már végzett. Minden reggel én töltöm fel vízzel, Dániel pedig elöblíti a két csészét. Hat éve ugyanez a sorrend. Csak eddig úgy hívtuk: átmeneti élet.

Nem azt mondja, hogy ha még egy évig maradunk. A többes számot is úgy használja, mintha már döntöttünk volna.

Amikor kijöttünk, hetvenkét hónapot írtunk egy papír tetejére. Hat év munkát. Annyi pénzt akartunk félretenni, hogy Magyarországon legyen önerőnk egy kis házhoz, és maradjon tartalékunk az első évre. Utána hazaköltözünk, közel a szüleinkhez, berendezzük a gyerekszobát, és nem képernyőn mutatjuk majd a babát a nagyszülőknek. A papírt sokáig a konyhaszekrény belső oldalán tartottuk. Minden hónap végén ráírtuk, hol tartunk.

Múlt héten elértük a célul kitűzött összeget. Én azóta esténként házakat nézek. Dániel ugyanazon a héten kapta meg a kinevezését.

A hangja nem diadalmas. Két hete korábban kel, később ér haza, és vacsora közben is jegyzetel. Látom rajta, milyen sokat jelent neki, hogy hat év után nem vendégmunkásként számolnak vele, hanem olyan emberként, akire másokat is rábíznak. Ha most nemet mond, nem tudja, kap-e még egyszer ekkora bizalmat.

Én közben a munkahelyi ebédnél többnyire akkor értem meg a tréfát, amikor már mindenki nevet. A lépcsőházban kedvesen köszönünk egymásnak, de egyik szomszédhoz sem lehet csak úgy átcsöngetni. Ha rossz napom van, hangüzenetet küldök anyának, aztán megvárom, amíg este ráér válaszolni.

Kovács Éva, az édesanyám, vasárnap videóhívásban megmutatja a frissen kifestett kisszobát. Nem gyerekszobának nevezi. Azt mondja, jó lesz vendégszobának, ha egyszer hazajövünk.

Bólintok, de ettől nem lesz könnyebb. Nem anyámnak ígértem meg a hazatérést. Dániellel ígértük meg egymásnak, amikor még minden túlórának volt neve: konyha, kert, tartalék, gyerek.

Este Dániel két tányérra szedi a tésztát. Elém teszi az egyiket, aztán leül velem szemben.

A villa hozzáér a tányér széléhez. Egy apró koppanás, semmi több.

Felvetem, hogy halasszunk még egy évet. Dániel azt mondja, attól csak új dátum kerülne a régi papírra. Ő már nem akar hazaköltözni. Azt is megkérdezi, hazamennék-e nélküle néhány hónapra. Mindketten tudjuk, hogy az nem próba lenne, hanem egy lassú különköltözés.

Hétfőig választ kell adnia arra, elfogadja-e a kinevezést. Ha elfogadja, olyan feladatokat vállal, amelyeket nem lehet néhány hónap múlva otthagyni. Ha visszautasítja, a mostani állását megtarthatja egy ideig, de a hazaköltözés után mindent elölről kell kezdenie.

A telefonján még mindig nyitva az alaprajz. Az enyémen egy magyarországi ház hirdetése vár, két utcára anyáméktól. Dániel elöblíti a tányérokat, én letörlöm az asztalt. Mire végzünk, egyikünk sem tesz úgy, mintha ezt a döntést át lehetne tolni a következő hónapra.