Én donorral szülnék, Viktor csak örökbe fogadna
Hat éve ugyanazt a gyereket várjuk. Most derül ki, hogy nem ugyanúgy képzeltük el, hogyan érkezzen meg.
Viktor, a férjem, a tepsiről kaparja a ráégett sajtot, én pedig elteszem a vasárnapi maradékot. Mindig ő mosogat, ha én főzök. Hat éve házasok vagyunk, és három éve minden hónap elején félreteszünk valamennyit a „hárman” feliratú borítékba. Egyszer babakocsira szántuk, aztán nagyobb lakásra, később arra, hogy én tovább maradhassak otthon. Most is ott van a boríték a fiókban. Csak már nem ugyanazt jelenti nekünk.
Négy nappal korábban egy világos szobában ültünk egymás mellett. Az orvos az asztalon összekulcsolja a kezét, és azt mondja, Viktor biológiailag nem lehet apa. Nem magyaráz hosszan. Én a papír zöld szélét nézem, Viktor pedig megköszöni, feláll, és még az ajtót is megtartja nekem.
Hazafelé veszünk két kiflit. Este ő megkérdezi, kérek-e teát. Másnap dolgozunk. Harmadnap kimondom, hogy van másik út: donor segítségével én kihordhatnám a gyerekünket. Viktor sokáig hallgat, aztán azt feleli, ő örökbe fogadna.
Most becsúsztatja a tiszta tepsit a sütő alatti fiókba. Én a konyharuhát hajtogatom, pedig már összehajtottam.
Viktor leül velem szemben. A bögréje fülét fogja, de nem emeli fel. Tudom, hogy neki is volt elképzelt gyereke. Olyan, akinek az ő göndör haja van, és aki mellett ő áll, amikor először, még bizonytalanul biciklizik. Ezt a gyereket négy napja elveszítette.
Az örökbefogadásról úgy beszél, ahogy régen a közös lakásunkról. Nem könnyű megoldásként. Tudja, hogy sokáig tarthat, és azt sem állítja, hogy biztosan lesz gyerekünk. Azt mondja, várna, tanulna, vállalná a bizonytalanságot. Egy gyereknek otthont adnánk, és mindketten ugyanazon a napon kezdenénk el az apjává és az anyjává válni.
A hűtő bekapcsol, a csöndben túl hangosnak tűnik. Arra gondolok, milyen lenne éveket várni valamire, ami talán nem történik meg. Közben elmúlna az idő, amikor még kihordhatnék egy gyereket. Ha ezt választom, nemcsak egy másik utat választok. Eltemetem azt a reggelt is, amikor Viktor a hasamra teszi a kezét, mert először érzi a rúgást.
Aztán elképzelem őt ugyanebben a jelenetben. Mosolyog, mert szeret engem, közben pedig tudja, hogy a gyerek és köztem van valami, amiből ő végleg kimaradt. Nem akarom, hogy így mosolyogjon.
Egyikünk sem emeli fel a hangját. Ettől rosszabb. A donoros tájékoztató előttem fekszik, az örökbefogadásról szóló lap Viktor könyöke mellett. Közöttük ott a „hárman” boríték, amelybe ebben a hónapban még egyikünk sem tett pénzt.
Viktor az asztal közepén felfelé fordítja a tenyerét. Ráteszem a kezem. Ugyanazt a gyereket szeretnénk, ugyanabban a lakásban, ugyanannál az asztalnál. Csak azt kérjük egymástól, hogy a másik mondjon le arról, amitől számára közös lenne. Sokáig ülünk így. Ettől még egyik papír sem mozdul.
Tímea helyében a donoros gyermekvállalást vagy az örökbefogadást választanád Viktorra tekintettel?
Kattints a döntésedre, és nézd meg, a többiek hogyan döntöttek.
