Bencéért minden szombaton elmentem, a babánk hat hét múlva érkezik

Szombat reggel fél nyolckor Bence már a kapuban vár. Nyolcéves, de még mindig úgy veszi fel a hátizsákját, hogy az egyik pánt kifordul. Megigazítom rajta, ő pedig közli, hogy ma három hosszt akar gyorsabban úszni. Ugyanezt mondta múlt héten is.

Bence, Maja nyolcéves fia, öt évig velem élt egy lakásban. Két éve szakítottunk az anyjával, de a szombatok maradtak: érte megyek, elviszem úszni, utána eszünk valamit, délután hazaviszem. Az edzés előtt mindig én húzom szorosabbra a szemüvegét, mert szerinte Maja túl erősen csinálja.

Indulás előtt visszanézek az emeleti ablakunkra. Nóra, a feleségem a függöny mögött áll, egyik kezét a hasán tartja. Hat hét van hátra. Tegnap este még azt mondta, menjek nyugodtan. A nyugodtan szót olyan halkan tette a mondat végére, hogy egész reggel hallom.

A biztonsági övet igazítja, nem néz rám. Mondhatnám, hogy persze. Eddig mindig ezt mondtam. Most bekapcsolom a fűtést, és azt felelem, hogy a következő szombat már be van írva.

Edzés után Maja, Bence anyja vár minket az előtérben. Munka miatt cserét kér: jövő héten vasárnap vinném a fiút, és ha lehet, este hétig maradna nálam. Nem követelőzik. A telefonját szorongatja, közben Bence vizes haját törölgeti.

A miattunk szóban ő is benne van, pedig valójában Bencéről beszélünk. Mégis Majával egyeztetek minden héten, neki utalom az úszás díját, az ő üzenete villan fel vacsora közben, ha változik az időpont. Nóra ezt látja. Nem lehet úgy megtartani Bencét, hogy közben Maját teljesen kitörlöm a képből.

Otthon a konyhaasztalon három kupac babaruha fekszik. Nóra méret szerint válogatja őket. Leveszem a kabátomat, és elmondom a vasárnapi cserét. Nem szól rögtön. Egy apró rugdalózót hajt félbe, aztán újra szétnyitja.

Leülök vele szemben. Az úszás díja önmagában nem dönti romba a költségvetésünket. Ezt mindketten tudjuk. De ott van mellette a benzin, az ebéd, minden szombat és az a figyelem, amelyről Nóra most nem tudja, jut-e majd neki hajnali háromkor.

Eszembe jut az első iskolai reggele. A folyosón azt kérdezte, érte megyek-e akkor is, ha Majával összeveszünk. Azt feleltem, a felnőttek veszekedése nem az ő dolga, rám számíthat. Akkor nem tudtam, hogy ebből az ígéretből egyszer heti naptárbejegyzés, átutalás és házassági vita lesz. Ő sem kérte, hogy az apja ne legyen jelen, és azt sem, hogy én öt év után elköltözzem.

Nóra hangja nem emelkedik meg. Ettől nehezebb félbeszakítani. Azt mondja, ha mindent változatlanul folytatok, neki kell majd a szoptatás és a kialvatlanság mellett a Bencével közös programjaimhoz is igazodnia. Ha lassan lezárom a rendszeres találkozásokat, Bencének lesz ideje hozzászokni, de attól még észre fogja venni, hogy éppen a baba érkezésekor maradok el.

Felvetem, hogy havonta kétszer találkozzunk, előre rögzített napokon, az úszást pedig tanév végéig fizetem. Nóra sokáig nézi a kezében tartott zoknit. Azt mondja, Bencének így is két szombaton nélkülem kellene mennie, Majának pedig más megoldást kellene találnia az edzésre. Nekünk közben maradna havi két lekötött nap, az úszás költsége és az egyeztetés is. Nem tudja, ez valódi határ-e, főleg ha a két alkalomból minden hónapban három lesz, és Maja műszakjai újra átírják a közös terveinket.

A telefonom rezeg az asztalon. Maja elküldte a következő havi edzésnapokat. Nóra odatolja elém a falinaptárt. Hat hét múlva vastag ceruzával bekarikázott dátum jelzi a szülés várható idejét. Alatta négy üres szombat sorakozik.

Megnézem az elsőt. Beírhatnám Bence nevét ugyanúgy, mint eddig. Beírhatnék csak két előre kiválasztott napot. Vagy elkezdhetném kihúzni magam abból a szerepből, amelyet senki nem adott hivatalosan, mégis megígértem egy gyereknek, hogy betöltöm.

Nóra nem sürget. Mellém ül, és a kezemre teszi a tenyerét. A másik kezem alatt a telefon kijelzője még világít. A naptár fölé hajolunk, de egyikünk sem veszi fel a ceruzát.