A külföldi fizetés megmentené a házat, Petra egyedül vinné a hétköznapokat

A bank levelét Petra a cukortartó mellé tette, nehogy Luca összefirkálja. Mire este leültem a konyhaasztalhoz, már bekarikázta benne az elmaradt törlesztőt és a következő fizetési határidőt. A táblázatunk szerint abban a hónapban kilencvenháromezer forinttal költöttünk volna többet a bevételünknél. Nem volt mit áthúzni. A tartalékunkból tizennyolcezer maradt.

Az állásajánlat ugyanaznap érkezett. A külföldi üzemben több mint kétszer annyit kerestem volna, mint itthon. Hétfő hajnalban vittek volna busszal, péntek késő este hoztak volna vissza. A munkásszállást fizették, az étkezést és a hazautak egy részét nem. A szerződés szerint túlóra is lehetett, ezért azt sem ígérhettem, hogy minden péntek este belépek az ajtón. Másnap este tízig vártak választ.

Leírtam a várható fizetést, levontam az utazás és az étkezés költségét és azt a pénzt, amelyet két háztartásra költenénk. Még így is maradt volna havonta körülbelül kétszázhatvanezer forint plusz. Négy-öt hónap alatt rendezhettük volna a hátralékot. Utána végre egy elromlott mosógép sem okozott volna újabb törlesztési késedelmet.

Másnap reggel Luca, az óvodás lányunk nem találta a kék harisnyáját, a kétéves fiunk pedig beleöntötte a kakaót a cipőjébe. Petra a tízórais dobozokat csukta, én feltöröltem a padlót, kimostam a cipőt, aztán Luca hajából próbáltam kibontani a csomót. Indulás előtt ő kapaszkodott a nyakamba, mert az óvodában aznap fényképezés volt, és félt, hogy kinevetik a ferde copfja miatt.

Gondolkodás nélkül válaszoltam. Aztán megláttam Petrát a hűtő előtt. A heti beosztást nézte: hétfőn Luca tornafelszerelése, kedden bevásárlás, szerdán késői műszakja, csütörtökön a kicsi oltása. Ha elmentem volna, nem egyszerűen több feladata lett volna. Nem maradt volna senki, akinek odaadhatta volna a síró gyereket tíz percre, amíg lezuhanyozik.

Este Luca elalvása után Petra mellém ült. Nem emelte fel a hangját. A banki levél szélét hajtogatta, mindig ugyanott.

Azt mondtam, csak egy év lenne. Petra arra kérdezett rá, mit jelent a „csak”, ha közben nem sikerül félretennünk annyit, amennyit terveztem. Az utazás drágulhatott volna, a hétvégi túlóra gyakoribb lehetett volna. Egy évből könnyen kettő lett volna, a közös estéinkből pedig telefonhívás, amelyben a bevásárlást és a gyerekek lázát beszéljük meg.

De az itthon maradás sem jelentette azt, hogy minden folytatódik. Két újabb elmaradt részlet után már nem a nyaralásról vagy az ételrendelésről mondtunk volna le. Meg kellett volna hirdetnünk a házat, és olcsóbb albérletet keresnünk úgy, hogy a kaucióra sem volt pénzünk. Petra ezt tudta. Én pedig tudtam, hogy a költözés szervezésének nagy része ugyanúgy rá maradna, miközben mindketten dolgozunk.

Fél tízkor kinyitottam a válaszlevelet. Az igen két hét múlva hétfő hajnali indulást jelentett. A nem azt, hogy reggel tovább keresek itthoni munkát, és közben újra felhívjuk a bankot meg a hirdetés miatt a közvetítőt. Petra nem mondta meg, mit írjak. Csak odahúzta mellém a székét.

A hálószobából Luca szólt, hogy leesett mellőle a plüssnyúl. Felálltam, visszatettem a párnájára, és betakartam. Mire visszaértem, a képernyő sarkában 21:47 állt. Petra keze az asztalon feküdt, tenyérrel lefelé. Rátettem a sajátomat. A levélben továbbra is csak a megszólítás volt kész.