Elválnék Ádámtól, de a házunkat csak négy év múlva tarthatjuk meg

A mosogatógép még zúgott, Ádám, a férjem, pedig a konyhaasztalnál ült Marci félbehagyott kakaója mellett. Nem kérdezte meg, biztos vagyok-e benne. Kinyitotta a felső fiókot, kivette a kék gumis mappát, és elém tett egy lapot. A számokat már előre beírta.

A házért jó esetben negyvenötmilliót kapnánk. Ádám a hirdetési költséget, a költözést és a kisebb javításokat összesen másfél millióra számolta. A lap alján négyszázezer forint hiány maradt, fejenként kétszázezer. Egyikünknek sem maradt volna pénze kaucióra, első havi lakbérre és új bútorokra. A tartozás akkor is velünk jött volna, ha a gyerekszobától a hűtőig mindent eladtunk volna.

Marci, az ötéves fiunk, mezítláb lépett be a konyhába. A kezében a piros tűzoltóautóját tartotta. Ádám egyetlen mozdulattal ráborította a mappát a számokra.

Azt mondtam, nem vagyunk mérgesek. Marci rám nézett, aztán Ádámra. Már tudta, hogy ez a mondat azt jelenti: most jobb visszamenni a szobájába. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, egyikünk sem folytatta rögtön.

Nem volt másik nő, sem tányértörős utolsó este. Évek alatt fogyott el köztünk minden. Ki ment többször a gyerekért, ki fizette be későn a számlát, ki aludt hétvégén egy órával tovább. A válaszaink egyre rövidebbek lettek. Tavasszal átköltöztem a dolgozószobába. Marci azóta minden reggel megkérdezi, hogy este melyik ajtó mögött talál.

Ádám elővette a következő lapot. A törlesztőt és a rezsit a fizetésünk arányában osztotta el. Felírta, melyikünk mikor viszi Marcit óvodába, és még azt is, hogy egyikünk sem kérdez a másik estéiről. A tervében vasárnap közös ebéd szerepelt, mert Marci szereti, ha mindketten ott ülünk.

Ezt elhittem neki. Ádám keze remegett, amikor visszatette a kupakot a tollra. Ő festette kékre Marci szobáját, és háromszor szerelte újra a polcot, mert az első két alkalommal ferde lett. Tudtam, mit veszítene. Azt is, hogy amit kínál, nem négy év béke, csak egy gondosan beosztott fegyverszünet.

Ádám azt mondta, nem kell játszanunk semmit. Elmondhatjuk Marcinak, hogy külön vagyunk, csak egy házban lakunk. Én arra gondoltam, hogyan magyaráznánk el neki a külön polcokat a hűtőben, Ádám becsukott ajtaját, az estéket, amikor valamelyikünk máshová megy. Négy év alatt megtanulná, mikor szabad hozzánk szólnia, és melyik mondat után kell eltűnnie a szobájába.

A költözés képe sem volt tisztább. Egy másfél szobás albérletet láttam magam előtt, dobozokkal a fal mellett. Ádám talán a város szélén találna olcsóbb lakást. Marci hétköznapjai menetrenddé válnának, és minden váratlan kiadásnál újra előkerülne, ki miatt veszítettük el a házat.

Marci az ajtóban állt, most már az autó nélkül. Ádám rávágta, hogy persze. Én nem tudtam megszólalni. Előttem feküdt a négy évre készített táblázat, mellette a telefonomon az ügyvédhez kért időpont. Az egyik azt ígérte, hogy Marci ugyanabban az ágyban ébredhet. A másik azt, hogy nem kell többé elhinnie rólunk valamit, ami már nem igaz. A hüvelykujjam a telefon kijelzőjén maradt.