Vivien gyereket szeretne, Márk nem akar apa lenni

Márk a könyökével csukja be a hűtőt, mert mindkét keze tele van. Az egyikben a tej, a másikban a maradék tészta. A dobozt elém teszi, a villát magának hozza, aztán automatikusan átveszi tőlem a bögrémet.

Máskor azt mondanám, hogy így szeretem. Most csak nézem, ahogy beteszi melegíteni. Öt éve házasok vagyunk, és még mindig együtt esszük meg a tegnapi vacsorát a konyhapultnál. Péntekenként filmet választunk, vasárnap délig lustálkodunk, ő becsomagolja a fogkefémet, ha elutazunk. Ezt az életet nem sodródásból kaptuk. Együtt raktuk össze.

Már az első közös albérletben kimondtuk, hogy nem akarunk gyereket. Én mondtam ki előbb. Nem hiányzott az anyaság, Márk pedig megkönnyebbülten vallotta be, hogy az apaság sem vonzza. Szabadságot akartunk, munkát, hosszú reggeleket, olyan otthont, ahol a csönd nem átmeneti állapot. Az esküvő előtt újra beszéltünk róla. Nem apró betűs rész volt a házasságunk alján, hanem közös mondat.

Aztán tavasszal átrendeztük a kisebbik szobát. Márk kimérte a polcok helyét a falon, én pedig egy pillanatra nem az íróasztalt láttam az ablak alatt, hanem egy kiságyat. Elhessegettem a képet. Két hét múlva visszajött, amikor hajnalban vizet ittam. Aztán mosogatás közben. A buszon. Egy vasárnap reggel arra ébredtem, hogy nem egy gyerekre gondolok, akit már ismerek, hanem arra, hogy szeretnék valakit ismerni, aki még nincs.

Hónapokig vártam, hogy elmúljon. Nem múlt el. Mire beszélni kezdtem róla, már minden közös tervünk mögött ott állt.

A mikró pittyeg. Márk nem veszi ki a bögrémet.

Márk a pult szélét nézi. Nem kérdezi, ki beszélt rá. Nem nevet fel, nem vágja hozzám a régi mondataimat.

Ez fáj a legjobban: hogy nem ad okot a haragra. Leül velem szemben, és két kézzel fogja az asztal szélét, mintha különben odébb csúszna.

Magam elé húzom a bögrét. Már langyos. Arra gondolok, milyen lenne, ha Márk igent mondana, aztán évekkel később egy hajnali ébredéskor azt mondaná, hogy ezt én akartam. Arra is gondolok, milyen lenne itt maradni, becsukni a kisebbik szoba ajtaját, és minden születésnapomon számba venni, miről mondtam le.

A falon a közös naptárunk lóg. Jövő hónapra beírtuk a barátainkkal tervezett hétvégét. Az előszobában egymás mellett áll a két sáros cipőnk. Ha elválunk, el kell dönteni, ki viszi a kanapét, kinél maradnak a közös barátok, és melyikünk ébred majd először egy olyan lakásban, ahol senki nem tudja, hogyan issza a kávét. Talán egyikünk sem találja meg azt az életet, amelyért most feladjuk ezt.

De ha maradunk, valakinek ugyanebben a lakásban kell eltemetnie a saját jövőjét.

Márk lehunyja a szemét. A keze az asztalon fekszik, tenyérrel felfelé. Ugyanaz a kéz, amelyik reggelente megkeresi az enyémet a paplan alatt.

Nem válaszolok. Beleteszem a kezem az övébe. A hűtő zúg, odakint becsapódik egy kapu, a tészta érintetlenül hűl közöttünk. Márk hüvelykujja végigsimít az ujjamon, ahogy mindig. Még egyikünk sem áll fel. A bögréink egymás mellett vannak, de már nem tudom, reggel is ott lesznek-e.