A lakásra gyűjtött pénz megmentené Réka anyjának házát

Anyám a morzsákat söpörte a tenyerébe, amikor kimondta: nyolcmillió-négyszázezer forint. A tányérok még az asztalon voltak. Zsolt a hűtőnek támaszkodott, és úgy nézte a padlót, mintha ott lenne a mondat folytatása.

Balázs nem kérdezte meg, melyik ház. Anyámnak ez az egy volt. A keskeny, repedt lépcsőjű épület, ahol gyerekkoromban Zsolttal a kamrába bújtunk veszekedés után. Ahol apám halála óta anya egyedül cserélte a kiégett izzókat, mert még ahhoz sem akart segítséget kérni.

A kezességről tudtam. A többi kölcsönről nem. Zsolt műhelye fél év alatt bezárt, utána újabb kölcsönökből fizette a régebbieket. Azt mondta, mindig csak a következő hónapig akart eljutni.

Nem néztem rá. Eszembe jutott, hogy három hete még én adtam neki kölcsön harmincezret, mert állítólag elromlott a mosógépe. Ugyanakkor azt is láttam, hogy lötyög rajta az ing, és a vasárnapi húsból csak egy szeletet vett.

A hangja az „eladom” szónál megbicsaklott. Nem a falakat sajnálta. Abban a házban tudott úgy élni, hogy senkinek sem kellett megköszönnie a szobát, a bevásárlást vagy azt, hogy nála lehet a kulcs.

Hazafelé Balázs vezetett. A piros lámpánál kinyitottam a közös számlát a telefonomon. Kilencmillió-száztizenkétezer forint állt rajta. A számot mindketten ismertük, mégis odatartottam neki a kijelzőt.

Négy és fél év alatt gyűlt össze. Balázs hétvégi műszakjaiból, az én év végi jutalmaimból, a lemondott utazásokból. Abból, hogy két éve ugyanazt a kabátot hordta, én pedig minden hónapban átutaltam százhatvanezret, mielőtt bármi mást kifizettem volna.

A hangja halk volt. Ettől jobban fájt, mintha kiabált volna. Tavasszal már lakásokat néztünk, és egy este neveket írtunk egy éttermi szalvétára annak a gyereknek, akit akkor akartunk vállalni, ha nem egy évről évre dráguló albérletben élünk.

Otthon nem kapcsoltuk fel a nagylámpát. A konyhaasztalnál ülve Zsolt üzenetét olvastam: vállal másodállást, mindent átutal, papírt is ír róla. Alatta anya üzenete állt: „Ne vesszetek össze. Ha menni kell, majd találok valamit.”

Láttam magam előtt a kényszerből eladott házat, az idegeneket a kamrában, anyát néhány dobozzal egy kölcsönkapott szobában. Aztán a másik képet is: Balázst újabb vasárnapi műszakra indulni, miközben én számolom, hány évvel tolódott ki a lakásvásárlás és a gyerekvállalás.

Közénk tettem a telefont. A számlaegyenleg alatt ott volt az átutalás gombja. Balázs nem nyúlt érte, de nem is állt fel az asztaltól. A tenyerét felfelé fordította mellettem, mintha még mindig közös döntést várna.

Beírtam az összeget. Nyolcmillió-négyszázezer. A jóváhagyás előtt megálltam. A kijelző fénye ráesett a kezünkre, de egyikünk ujja sem mozdult.