A barátom féláras lakbért kér, miközben nő a törlesztőnk

Réka a nappali ablakát fényképezte, én pedig a fal mellé húztam az egyetlen ott maradt széket. A lakásnak még festékszaga volt. Másnap akartuk feltenni a hirdetést havi kétszáznegyvenezerért.

A telefonom a konyhapulton rezgett. Megjött a bank értesítője a novemberi kamatfordulóról. A saját lakásunk törlesztője kétszáztizennyolcezerről várhatóan kétszázkilencvenháromezerre nő. Réka odalépett, elolvasta a számot, aztán újra lefényképezte ugyanazt az ablakot.

Réka, a feleségem, már hetek óta számolgatta, mi maradna a törlesztő, az óvodai befizetések és a kocsi javítása után. Piaci lakbérrel félre tudtunk volna tenni havi negyven-ötvenezer forintot is. Nem meggazdagodni készültünk. Csak szerettünk volna egy hónapot úgy kezdeni, hogy egy elromlott mosógép ne borítsa fel a költségvetésünket.

Aznap este Bence, a gyerekkori barátom ült le velem egy pékség hátsó asztalához. Munkából jött, a sötét pulóverén még rajta volt a raktár belépőkártyája. Rögtön a tárgyra tért.

Nem nézett rám, amíg sorolta. A felesége halála óta egyedül nevelte Lilit, az óvodás lányát. A jelenlegi albérletüket eladták, október végéig ki kellett költözniük. Bence két műszakban dolgozott, és a délutános heteken egy másik szülő vitte haza Lilit az óvodából. Ha a környéken maradnak, ez továbbra is működik.

A »hosszú távon« maradt köztünk. Ha kölcsönkért volna százhúszezret, odaadhattam volna a saját megtakarításomból. De ő havi százhúszezer engedményt kért. Nem egy rossz hónapra, nem karácsonyig, hanem addig, amíg szüksége van rá.

Otthon Réka már a konyhaasztalnál ült. Elmondtam neki az összeget. Nem csapta le a bögrét, nem mondta, hogy Bence kihasznál. Beírta a százhúszezret a füzetébe, levonta belőle a törlesztő emelkedését, aztán elém fordította az oldalt.

Erre nem tudtam rögtön felelni. Amikor tizenhét évesek voltunk, Bence apja hozott haza bennünket, amikor lekéstük az utolsó buszt. Később Bence költöztetett át egyetlen délután alatt az első albérletembe. Amikor apám kórházba került, ő ült mellettem hajnalig a folyosón. Sosem vezettem erről számlát. Most mégis ott volt előttem egy havi összeg, mintha a barátságunknak ennyi lenne a törlesztőrészlete.

Másnap Bence küldött egy képet a lakásról, amelyet péntekig tartottak neki. A szoba egyik falán barna folt húzódott, az ablak alatt összecsukott gyerekágy állt. Alá csak ennyit írt: „Megoldjuk itt is, ha muszáj. Csak szólj időben.”

Ugyanazon a délutánon Réka továbbította a bank új törlesztési táblázatát. A levélhez nem írt semmit.

Péntek reggel Bence neve megjelent a telefonom kijelzőjén. Réka velem szemben állt a konyhában, indulásra készen. Nem nyúlt a kabátjáért.

A telefon harmadszor rezgett a tenyeremben. Ha igent mondok, Bence és Lili maradhatnak. A hiányzó százhúszezret viszont minden hónapban nekünk kell előteremteni. Ha nemet mondok, a saját családunknak hagyok több mozgásteret, és közben elküldöm a barátomat abba a foltos falú szobába. Réka rám nézett. Bence még mindig hívott.