Apám kifizetné a lakodalmat, ha ő kísérhetne az oltárhoz
A főasztal ültetési rendjében még volt két üres szék. Mire apám letette elém az ajánlatát, már egyik sem csak egy szék volt.
A konyhaasztalon a névkártyákat rendeztem, amikor üzenetet kaptam az apámtól, Tibortól. Húsz éve nem láttam, aztán három héttel korábban felhívott. Azóta kétszer találkoztunk, mindkétszer olyan udvarias volt velem, mintha egy régi ismerősének a lánya lennék.
Most azt írta, sürgősen beszélnünk kell. A közeli cukrászdában már előtte feküdt a helyszín árajánlata. Nem tudtam, honnan szerezte meg.
Nem alkudozó hangon mondta. Inkább úgy, mint aki sokáig gyakorolt egy mondatot, és tudja, hogy attól még nem lett jobb. Az árajánlat végösszege négymillió-kétszázezer forint volt.
Otthon anyám, Katalin, a fátylamat igazította. Ugyanazt a kis varródobozt használta. A fedél alatt ott maradt egy megsárgult zálogcédula is. Tizennégy éves koromban a nagymamától kapott fülbevalóját adta zálogba, és abból fizette a fogszabályzómat. A téli csizmáját még két évig javíttatta.
Nem azért őrizte ezeket, hogy felmutassa nekem. Egyszerűen semmit nem dobott ki, aminek még lehetett valami haszna.
A tükör előtt állva mondtam el neki Tibor ajánlatát. A gombostű megállt az ujjai között.
Nem sírt, és nem csomagolta el a fátylat. Befejezte a szegélyt, aztán visszatette a tűt a dobozba. Akkor értettem meg, hogy nem fenyegetett. Ha Tibor kísér az oltárhoz, és a főasztalnál ül, ő valóban otthon marad.
Bence, a vőlegényem este újra megnyitotta a költségvetésünket. Egymillió-háromszázezer forintunk volt félretéve. A nagy terem nélkül huszonhat vendég fért volna bele, zenekar helyett lejátszási listával, rövidebb fotózással és nászút nélkül. A már befizetett foglalóból háromszázezret elveszítettünk volna.
Másnap újra találkoztam Tiborral. Most nem hozott iratokat. Azt mondta, tudja, hogy nincs joga visszakérni az elveszett éveket. Azt sem várja, hogy apának szólítsam úgy, mintha közben nem történt volna semmi.
Legalább nem nevezte ajándéknak. Azt mondta, a pénz az egyetlen kézzelfogható dolog, amit most adni tud. Arra nem volt jó válasza, hogy miért nem szánt rám korábban akár csak egy kis időt.
Aznap éjjel két ültetési rend feküdt előttem. Az egyiken Tibor neve állt a főasztalnál, anyám helye pedig üresen maradt. A másikon Katalin ült mellettünk, Tibor pedig egy távolabbi asztalnál, de a vendéglista feléről le kellett mondanunk. A fátyol a szék háttámláján lógott, alatta a régi varródoboz.
Másnap délig kellett visszaküldenünk a végleges megrendelést. Tibor üzenete már ott várt a telefonomon: „Bármit írsz, elolvasom.” Anyám nem írt. Reggelre csak annyit jelzett a naptáram, hogy tízkor érkezik, és elhozza a kész ruhát.
A két névkártyát egymás mellé tettem. Bencéét már felragasztottam. Az enyémet még nem.
Elfogadtad volna Tibor ajánlatát, hogy ő kísérjen az oltárhoz és a főasztalnál üljön, tudva, hogy Katalin emiatt távol maradhat?
Kattints a döntésedre, és nézd meg, a többiek hogyan döntöttek.
