Tizenkilenc szülő aláírta, hogy Marcit helyezzék át

Lili, a lányom, aznap nem vette le a cipőjét az előszobában. Leült a lábtörlő szélére, a hátizsákját az ölébe húzta, és úgy fogta, mintha valaki el akarná venni tőle. A jobb cipőfűzője kioldódott. Máskor már rám szólt volna, hogy ne nézzem, majd beköti egyedül.

Bán Marci, Lili osztálytársa, a matematikaóra közepén kezdett kiabálni, amikor nem találta a radírját. A tanító kiküldte a többieket a folyosóra. Mire visszamehettek, a füzetek a földön hevertek, az egyik pad lába pedig elgörbült. Lili azt mondta, senkit sem talált el. Utána azt is hozzátette, hogy a csattanás óta összeugrik, ha valaki hátratolja a székét.

Megígértem. Nem azt, hogy beszélek a tanítóval, és nem azt, hogy majd meglátjuk. Azt mondtam, megígérem, hogy biztonságban leszel. Amikor végre kibújt a cipőjéből, megláttam a zokniján a sötét foltot. A folyosón belelépett a felmosóvízbe, mert olyan gyorsan terelték ki őket.

Másnap délután Fekete Gábor, az egyik osztálytárs apja, a szülői csoportba feltöltött egy petíciót. Este már tizenkilenc név állt rajta. Azt kérte, hogy az iskola kezdeményezze Marci áthelyezését.

A szülői értekezlet előtt Gábor a kabátok mellett várt bennünket. Egy műanyag mappában hozta az ívet és azt a papírt, amelyre felírta az elmaradt órákat. Hat hét alatt tizenegy tanóra szakadt félbe valamilyen jelenet miatt. Négyszer ment ki az egész osztály a folyosóra. Két gyerek már reggelente hasfájásra panaszkodott.

Nem emelte fel a hangját. A mappa sarkát igazgatta, amely meggyűrődött a táskájában. Azt mondta, tavasszal több felügyeletet ígértek, ősszel új rendet, a múlt hónapban pedig megbeszélést. Az intézkedések hatása egyik alkalommal sem tartott tovább néhány napnál.

Bán Eszter, Marci édesanyja, a lépcső felől érkezett. A kabátja egyik gombja rossz gomblyukban volt, de nem igazította meg. Megállt az ív mellett, elolvasta a címet, aztán egyenként végignézte az aláírásokat. Senkitől sem kérdezte meg, miért írta alá.

Elmondta, hogy hónapok óta minden reggel korábban kelnek, mert Marcinak idő kell az induláshoz. Műszakot cserélt, hogy el tudja vinni a rendszeres foglalkozásokra, és esténként a tanító üzenetei alapján végigveszik, hol csúszott szét a nap. A segítség alig néhány hete vált állandóvá. Nem állította, hogy ettől máris rend lesz.

Gábor becsukta a mappát. Azt felelte, az ő fia sem kezdhet minden reggelt úgy, hogy előre fél. Eszter bólintott. Nem vitatkozott vele. Ettől a folyosó csendje rosszabb lett, mint amikor mindenki egyszerre beszélt.

Lili előző este azt is elmesélte, hogy tavaly Marci maradt ott vele összeszedni a kiborult színes ceruzákat. A többiek már leszaladtak az udvarra, ő pedig színek szerint rakta vissza őket a tolltartóba. A zöldet Lilinek adta, mert abból neki kettő volt.

A tanteremben a székeket szűk körbe rendezték. A meggörbült lábú pad helyén világos téglalap maradt a linóleumon. Gábor az ívet az első asztalra tette, mellé egy kék tollat. A nevemnek üres sor maradt.

Ha aláírtam volna, talán Lili nem figyelte volna többé minden reggel Marci arcát, és nem veszett volna el újabb tizenegy óra. Marci viszont otthagyta volna azt a termet, ahol ismerték a jó napjait is, Eszter pedig egyedül vitte volna tovább mindazt, amihez most még időt kért.

Ha nem írtam volna alá, adtam volna nekik egy félévet. Ugyanakkor Lilinek azt kellett volna mondanom, hogy az ígéretem ellenére másnap is üljön be, tegye a füzetét az asztalra, és várja meg, milyen napja lesz Marcinak.

Gábor kihúzta nekem a széket. Eszter a terem végében állt, a gyerekrajzok alatt. A tollat a nevem mellé tettem. A hegye hozzáért az üres vonalhoz.