A beruházó megmentené a pályát, de az ő neve kerülne rá

Az utolsó edzés után én szedtem össze a bójákat. Az egyik beszorult a lelátó alá, ezért letérdeltem a porba, miközben Eszter a labdákat számolta. Huszonháromnak kellett volna lennie. Huszonkettő volt. A gyerekek már az öltözőben kiabáltak, valaki pedig megint nyitva hagyta a melegvizes csapot.

A fűtésszámla száznyolcvanhatezer-négyszáz forint lett. Miután átutaltam, huszonhétezer maradt az egyesület számláján. A következő havi bérleti díj ennek majdnem a hatszorosa volt. A kazánszerelő közben piros filccel odaírta a munkalapra, hogy a keringetőszivattyú legfeljebb hetekig húzza. A gyerekek ebből csak annyit éreztek, hogy végre nem kellett kabátban átöltözniük.

Másnap reggel Barta Gergő borítékot tett elém a büfé műanyag asztalán. Nem alkudozott. Egy évre kifizette volna a bérleti díjat, a fűtést és az alapvető működési költségeket. Vállalta volna a szivattyú cseréjét, a beázó öltözőtető javítását és két leszakadt kerítéselem pótlását is.

Megkérdeztem, beleszólna-e az edzésekbe, a csapatokba vagy abba, kit veszünk fel. Azt mondta, nem. A szerződéstervezetben sem találtam ilyet. A pénz valódi volt, a feltételek egyszerűek. Ettől nem lett könnyebb.

Este közgyűlés előtti megbeszélést tartottunk. Varga Máté három összehajtott széket hozott be, aztán nem ült le egyikre sem. A lakócsoport hónapok óta kifogásolta Barta következő tervét. Attól tartottak, hogy a zöldterület mellé tervezett telephely több teherautót, zajt és port hozna, miközben a fasorból is elvenne egy sávot. A terv még nem kapott engedélyt, de a vita már szétszedte az utcát.

Máté öt éve javította ingyen a kapuhálót, ő festette fel a kispálya vonalait, és minden decemberben ő vitte haza a mosásra váró megkülönböztető mezeket. Nem kívülről oktatott bennünket. Azt mondta, ha elfogadjuk az ajánlatot, nem tud tovább önkénteskedni. Két másik segítő lehajtotta a fejét. Nem mondták ki, hogy vele mennének, de nem is kellett.

Eszter előtt feküdt a jelenléti ív. A harmincnégy gyerekből tizenegynek a szülei már jelezték, hogy nem tudnák vállalni a másik településre járást. Két testvér mindig ugyanabban a kopott sporttáskában hozta a cipőjét. Egy fiú fél éve még minden edzés előtt hasfájásra panaszkodott; most ő maradt utoljára kapura rúgni. Eszter nem hősökről beszélt. Buszjegyről, műszakbeosztásról és délután négykor üres lakásokról beszélt.

Megnéztük az összes másik lehetőséget. A tagdíjemelés a hiány harmadát sem fedezte volna, és több család már a mostani összeget is részletekben fizette. A jótékonysági torna bevételére nem lehetett előre számítani. A pályázat eredménye hónapok múlva várható, és az sem biztos, hogy nyerünk. A bérbeadó hétfő délig adott időt. Addig vagy be kellett mutatnunk a fedezetet, vagy vissza kellett adnunk az edzésidőket.

A közgyűlés előtti este egyedül maradtam az öltözőben. A radiátor kattogott, a frissen felmosott padlón pedig ott száradt egy sáros cipőnyom. Az asztal egyik oldalán Barta szerződése feküdt. Mellette Máté kulcsa, amelyet indulás előtt szó nélkül letett. A telefonomon Eszter üzenete világított: „A gyerekek holnap is jönnek. Ugye szóljak nekik, hogy hozzanak váltócipőt?”

Megnyitottam a közgyűlési javaslatot. Ha beírom Barta nevét, lesz fűtés, pálya és következő szezon, de talán nem lesz, aki felhúzza a hálót, és a kapura szerelt tábla helyettünk is beszél majd. Ha üresen hagyom, nem adjuk kölcsön az egyesület becsületét senkinek. Akkor viszont nekem kell Eszter és a gyerekek elé állnom hétfőn. A kurzor a „Javaslom” szó után villogott.