A szomszéd diófája árnyékban tartja Tamásék hitelből vett napelemeit
Délután kettőkor már alig termeltek a frissen felszerelt panelek. A kerítés túloldalán egy negyvenéves diófa állt, alatta pedig egy ember, akitől nem lehetett könnyű szívvel kérni semmit.
Délután kettőkor az inverter még halkan zúgott a kamra falán, de a kijelzőn a szám már lefelé csúszott. Kimentem az udvarra. A szeptemberi nap a terasz kövét forróra sütötte, a tetőnk nagy része mégis sötét volt. A diófa lombja ráborult, mintha valaki zöld pokrócot húzott volna a panelekre.
Megnéztem az aznapi termelést, aztán az előző hetit. Nem kellett hozzá sok számolás. Mire a nap elérte volna azt az oldalt, ahol igazán dolgozhatott volna a rendszer, megérkezett Bálint fájának árnyéka.
Éva, a feleségem mögém lépett. Lisztes volt a keze, éppen tésztát gyúrt. Egy darabig csak az invertert nézte.
A panelekbe beletettük a megtakarításunk nagy részét, a többit hitelből fizettük. A törlesztő minden hónap elején ugyanakkora összeget vitt el, akár sütött a nap, akár nem. Júliusban még ki kellett fizetnünk egy villanyszámlát is, amelyre egyikünk sem számított. Éva akkor visszatette a boltban azt a cipőt, amelyet hetek óta nézegetett a fiunknak.
Nem lettünk volna szegények tőle. Csak éppen minden hónapban újra eszünkbe jutott volna, hogy mire kötöttük le magunkat évekre.
Másnap átmentem Sárközi Bálinthoz, az özvegy szomszédunkhoz. A kapuja nyitva állt. A diófa alatt ült egy fehér műanyag széken, mellette pohár víz és egy félig kitöltött rejtvényújság. Ott legalább öt fokkal hűvösebbnek érződött a levegő. A levelek kesernyés szagát még a frissen locsolt föld illata sem nyomta el.
Bálint felnézett a lombba. Nem tett úgy, mintha nem értené.
A szék fölött két vastag ág nyúlt a kerítés felé. Bálint az egyiket nézte, miközben a hüvelykujjával lassan dörzsölte a pohár peremét.
A kopott kerti asztal ott állt mögötte. Két bögrét tartott rajta, az egyikbe kiszáradt dióhéjakat gyűjtött.
Nem emelte fel a hangját. Ettől nehezebb volt haragudni rá. Hazafelé a pólóm hátára tapadt a meleg, aztán a kerítésnél újra beléptem a diófa hűvösébe. Jólesett.
Éva aznap este a konyhaasztalra tette a számlát, mellé a hitelértesítőt. Nem rendezte őket sorba.
Azt mondtam, még gondolkodom. Éva összeszedte a papírokat, de a számlát ott hagyta előttem.
Kértem egy nyomtatványt az ügy elindításához. Napokig a konyhapulton feküdt, a kenyértartó mellett. Ha beadom, Bálintot rákényszeríthetik arra, hogy erősen visszavágassa a fát. A levágott vastag ágakat nem lehet visszatenni, és a lomb sem nő vissza egyik nyárról a másikra. Utána minden reggel ugyanazon a kerítésen át kell majd köszönnünk egymásnak.
Ha nem adom be, a panelek évről évre kevesebbet hoznak, mint amire számítottunk, amikor a közös pénzünket rájuk költöttük. A hitel marad, a számlák is. Éva pedig valahányszor ránéz a tetőre, arra gondolhat, hogy fontosabb volt nekem elkerülni egy kellemetlen lépést, mint megvédeni azt, amit együtt vállaltunk.
Pénteket szabtam magamnak határidőül. A nyomtatványt betettem egy borítékba, megcímeztem, aztán kimentem vele a kapuhoz.
A kerítés túloldaláról dió koppant a kerti asztalra. Bálint széke megnyikordult. A háztető felől hallottam az inverter halk zúgását, majd azt is, ahogy elhallgatott, amikor a lomb árnyéka végigért a paneleken.
A boríték széle benyomódott az ujjaim között. A postaláda réséhez emeltem, de még nem engedtem el.
Tamás helyében elindítanád az eljárást, hogy Bálint visszavágja a diófát, vagy elfogadnád a napelemek tartós veszteségét?
Kattints a döntésedre, és nézd meg, a többiek hogyan döntöttek.
