Kerítés kerülne a negyven éve használt ösvényre

A földmérő még össze sem csukta az állványát, amikor Békési Ilona, az egyedül élő idős szomszédasszony, átlépett a piros zsinóron. A cipője beleragadt a nedves földbe. Egyik kezében vászonszatyor, a másikban összecsukott esernyő volt. A friss karók gyantaszaga keveredett az ázott avaréval.

Mögötte a keskeny ösvény kifényesedett a sárban. A hátsó bokroktól a buszmegállóig vágta ketté a telket, pontosan ott, ahová Réka a homokozót tervezte. A térképen nem látszott. A karók között nagyon is.

A telket nyár végén vettük meg. Derékig ért rajta a gaz, a ház eresze féloldalasan lógott, de Réka, a feleségem, már az első bejáráson megmutatta, hol áll majd a gyerekmedence. Én azt néztem, mennyit futhat Betyár, a nagytestű kutyánk anélkül, hogy kiszaladna az útra.

Aznap három ember ment át előttünk az ösvényen. Egy férfi biciklit tolt, két asszony a boltból jött. Köszöntek, mintha mi lennénk a vendégek. Később Zsolt Farkas, a közvetlen szomszédunk, mondta el, hogy erre járnak legalább negyven éve. A régi tulaj nem bánta. Mi sem szóltunk eddig, amíg csak gaz volt és bontott tégla.

Nem szemrehányóan mondta. Letette a szatyrot, és megdörzsölte az ujjait. A tetején egy vekni kenyér feküdt, alatta krumpli húzta szögletesre az anyagot.

A „mindig” szó után egyikünk sem felelt. Előző héten a biciklis férfi maga után hagyta nyitva az ideiglenes drótkaput. Betyár már az árokparton szimatolt, mire utolértem. A kisebbik gyerek közben mezítláb állt a teraszon, és azt hitte, játékból futok.

Ilona felvette a szatyrát. A busz fékezett a megállóban; keserű, fémes szag úszott át a vizes sövény fölött.

Este Réka a konyhaasztalon széthajtogatta a kerítés árajánlatát. Betyár vizes szőrének szaga betöltötte a konyhát, a gyerekek a fürdőkádban csapkodtak.

Megmutattam neki, milyen közel lenne az ösvény a homokozóhoz. Ha nyitva hagyjuk, nem engedhetjük ki egyedül a gyerekeket. Betyárt vagy láncra kötjük, vagy minden áthaladáskor behívjuk. Kapucsikorgásra figyelünk reggeltől estig a saját kertünkben.

Másnap Zsolt a kerítéskaróknál várt. Azt mondta, senki sem állítja, hogy én ígértem átjárást. A falu mégis úgy emlékszik erre az ösvényre, mint a bolthoz vezető útra, nem mint valaki kertjére.

Zsolt bólintott. Nem ajánlotta fel, hogy beszáll a külön kerítés költségeibe. Én sem kértem. A kezében megcsikordult egy kapupánt, amelyet mintának hozott.

Délután letettem a pántot arra a karóra, ahol a kapu állhatna. A nagyobbik gyerek a teraszról kiabált, hogy engedjem el Betyárt. Az ösvény túlsó végén Ilona közeledett két szatyorral. Meg-megállt, aztán továbbindult a sárban.

A kezemben maradt a hideg vas. A munkások másnap reggel jöttek volna, és tudniuk kellett, hová húzzák a kerítést.