A lift kijuttatná a szomszédokat, a konyhájuk sötét marad

A fiam a kanalával verte a műanyag tányér szélét, amikor az udvar felől meghallottam a korlát csikorgását. Fémes hang futott végig a gangon, aztán egy cipőtalp koppant a lépcsőn. Sokáig nem jött utána a következő.

Az ablakhoz léptem. Gellért Ilona, a negyedik emeleten lakó idős szomszédunk, két kézzel kapaszkodott a korlátba. A férje, Gellért Miklós, egy lépcsőfokkal alatta állt, háttal a lépcső alja felé, hogy el tudja kapni, ha megbillen. Nem beszéltek. Ilona a fordulóban megállt, Miklós pedig úgy tett, mintha csak az udvari muskátlikat nézné.

Mire leértek, kihűlt előttem a kávé. Ilona eligazította a kabátját, és biccentett az ablak felé. Nem mosolygott. Én sem.

A reggeli fény ferdén esett be a konyhába az udvar felől. Végigcsúszott a viaszosvásznon, aztán elért a nappali szőnyegéig, ahol a fiam fakockái hevertek. Ez volt az egyetlen napsütötte sáv a lakásban. Az utcai szoba északra nézett, a hálóban délben is lámpát kapcsoltunk.

A lift tervrajza három napja feküdt a hűtő mellett. Az akna másfél méterre állt volna a konyhaablaktól. A rajzon keskeny téglalap volt. Ha kinéztem, már falat láttam a helyén.

Farkas Lilla, a párom, letette elém a közös képviselő számítását. A papírnak pince- és cigarettaszaga volt, mint a lépcsőháznak esős időben.

A fiam közben a fényfoltba tolta a kisautóját. Lilla odanézett, aztán összeszedte a morzsákat az asztalról. Nem azt mondta, hogy Ilonáék maradjanak odafönt. Csak azt, hogy mi sem tudunk minden veszteséget lenyelni.

Délután a postaládánknál találkoztam Miklóssal. Egy összehajtott bevásárlószatyrot gyömöszölt a kabátzsebébe. Savanyú káposzta szaga szivárgott fel a pincéből.

A lépcsőházban valaki becsapta a kaput. Miklós megvárta, míg elül a dörrenés.

Megmutattam neki a számítást. Nem védekezésnek szántam, mégis úgy tartottam elé, mint egy pajzsot.

Miklós végighúzta az ujját a rajzon. Nem mondta, hogy a fény nem számít.

Nem volt más hely. Az udvar keskeny volt, a folyosók megtörtek, a kapualj alatt csövek futottak. A tervező egyetlen pontot jelölt meg, ahol az akna minden emeletet elérhetett. Az a pont a mi két ablakunk előtt volt.

A közgyűlés előtt Ilona a földszinti lépcsőfordulóban álló széken ült. Miklós korábban hozta le Ilonát, hogy ne kelljen még egyszer lejönnie a negyedik emeletről. Lilla mellettem állt, összefont karral.

Ilona a konyhaablakunkra nézett. Odabent égett a lámpa, pedig még világos volt.

Ennyit mondott. Ettől rosszabb lett, nem könnyebb.

A közös képviselő az asztalra tette a szavazólapokat. A kivitelező ajánlata péntekig élt, utána új árat kellett volna kérni, amit a ház már nem bírt volna el. Miklós halkan hozzátette, hogy ők sem tudnak még egy évet várni. Senki nem javasolt halasztást.

A toll hegye a két üres négyzet között állt. Az igen mögött láttam Ilonát, amint egyedül kilép a kapun. Láttam a gyerekszoba ablakát is, amelyet nem cserélünk ki, és a szürke aknafalat a reggelizőasztal előtt.

A nem mögött a nappalinkban maradt a napsáv. A fiam odatolta volna a kockáit, Lilla pedig nem számolta volna újra minden hónapban, melyik számlát fizessük később. Fölöttünk viszont újra meg újra megállt volna egy cipő a lépcsőn, hosszú másodpercekre.

Ilona keze a szék karfáján pihent. Lilla ujja hozzáért a könyökömhöz. A ház elcsendesedett, csak az udvari csap csöpögött. A tollat az egyik négyzet fölé emeltem.