A baba mellett már a saját cipőmre is pénzt kellett kérnem

A cipőm talpa a játszótérről hazafelé engedte be a vizet. Este, amikor a baba végre elaludt, megmutattam Zoltánnak, a férjemnek, a telefonomon azt a párt, amelyik huszonhatezer forintba került. Nem különleges cipő volt, csak olyan, amelyben ősszel is ki tudtam menni a babakocsival.

Zoltán letette a bögréjét, és azt mondta, persze. Rögtön elővette a telefonját. Nem kérdezte, tényleg kell-e, nem húzta a száját. Mégis éreztem, hogy melegszik az arcom. Harmincöt évesen ott ültem a saját konyhámban, és egy pár cipőre vártam az utalást.

A külön kasszát annak idején én is akartam. Közel ugyanannyit kerestünk: én négyszázhúszezret, Zoltán valamivel többet mérnökként. Minden hónap elején ugyanazt az összeget tettük a lakásra, a számlákra és az élelmiszerre. Ami maradt, arról egyikünk sem számolt be. Én tanfolyamra jártam és félretettem egy hosszabb utazásra, ő bérelt egy kis műhelyrészt, ahol hétvégenként bútorokat javított. A szabály egyszerű volt, és egyikünknek sem kellett engedélyt kérnie.

A baba születése után a szabály megmaradt, csak a két oldal változott meg. Az ellátásom százhuszonnyolcezer forint volt. Zoltán a közös lakásköltségből és a rezsiből havonta százhetvenezret fizetett, a pelenka, a törlőkendő, a ruhák és a többi gyerekkiadás felét pedig, átlagosan negyvenötezer forintot, ő állta. Én ugyanennyit tettem hozzá a megtakarításomból. A saját telefonom, bérletem és tisztálkodási szereim után minden hónapban kevesebb maradt abból a pénzből, amelyet még a szülés előtt gyűjtöttem.

Zoltán reggel fél nyolckor becsukta a dolgozószoba ajtaját. Én addigra megetettem a babát, elindítottam a mosást, és többnyire már egyszer átöltöztettem mindkettőnket. Ha napközben felsírt, felvettem, mielőtt a hangja behallatszott volna egy megbeszélésbe. Az ebédet sokszor állva ettem meg. Zoltán este fürdetett, hétvégén pedig hagyott tovább aludni. Nem úgy élt mellettünk, mint egy vendég. Csak az ő munkájának továbbra is volt eleje, vége és fizetése. Az enyémnek egyik sem.

A fizetéséből a családi befizetések után havi százötvenezret tett félre vésztartalékba. Negyvennyolcezer ment a műhely bérletére és anyagokra. Azt mondta, a tartalék nem csak az övé: abból élnénk, ha elveszítené az állását. A műhely pedig az egyetlen hely volt, ahol nem dolgozó és nem apa, csak ő maga lehetett.

Kiszámolta. A kilencvenezerből kijött volna a ruhám, egy kávé a barátnőimmel, és még a szakmai képzésem díjára is félretehettem volna valamennyit. Nem kellett volna újra lefolytatnunk ezt a beszélgetést egy fodrász vagy egy születésnapi ajándék miatt.

Zoltán sokáig a kockás füzetet nézte. Azt mondta, ha minden bevétel közös lesz, megszűnik az a határ, amelyet a házasságunk elején együtt húztunk meg. Nem akarta, hogy bármelyikünknek indokolnia kelljen egy vásárlást. Attól is tartott, hogy a megtakarítás mindig arra megy majd el, ami aznap sürgősebbnek látszik, és baj esetén nem marad semmink.

Ebben igaza volt: a régi rendszer engem is védett. A saját számlám akkor szabadságot jelentett, nem hiányt. Ha most mindent összevontunk volna, Zoltánnak csökkentenie kellett volna a tartalékot, vagy feladnia a műhelyt. Én pedig nem tudtam megígérni, hogy a közös számlán soha nem néznénk rossz szemmel egymás kiadásait.

De a havi keret elfogadásával azt is elfogadtam volna, hogy az ő keresete alapból az övé, az én munkám értékét pedig ő határozza meg egy általa választott összegben. Ha később többe került volna a képzés, amely segít visszatérnem dolgozni, megint kérnem kellett volna. Ha kevesebbet utalt volna, mert szűkösebb hónap jött volna, nekem kellett volna alkalmazkodnom először.

Zoltán beírta a füzetbe: „Bogi saját kerete: 90 000”. Alá pedig ezt: „Minden bevétel közös, külön személyes összeggel”. A két sor között üresen maradt egy hely a döntésünknek. A telefonomon közben ott világított a cipő árával megegyező összegű utalás. Egyikünk sem nyúlt a tollért.