Három ügyfél velem akart dolgozni, a régi stúdió két állást féltett

Az új iroda első reggelén csak egy kölcsönasztalom volt és hat bontatlan dobozom. A radiátor kattogott, a szemközti falon pedig ott maradt két csavar egy korábbi polc helyén. Letettem közéjük a régi stúdió belépőkártyáját. Tíz évig minden reggel azzal nyitottam az ajtót.

A felmondásomat egy héttel korábban jelentettem be Kovács Eszternek, a társtulajdonosnak, aki pályakezdőként felvett, és Kovács Gábornak, Eszter férjének, aki a pénzügyeket vezette. Eszter sokáig forgatta a bögréjét, aztán megkérdezte, mikor szeretném bejelenteni a csapatnak.

Gábor felállt, kezet fogott velem, és azt mondta, büszke rám. Délután együtt ettük meg a búcsúra rendelt süteményt. Juli a gyártásról félretette nekem a mákos szélső darabot, mert tudta, hogy azt szeretem. Akkor még azt hittem, a nehéz részen túl vagyunk.

Fél tízkor érkezett az első levél. Az egyik régi ügyfél projektvezetője gratulált, majd mellékelt egy három hónapos munkatervet. A végére odaírta: velem szeretnék folytatni, bárhol dolgozom is. Nem kértek kedvezményt, és nem írtak egyetlen rossz szót sem a stúdióról. Délre befutott még két hasonló megkeresés. Mindhárom péntek délig várt választ.

Nem szóltam nekik a távozásom előtt. Nem küldtem körlevelet, nem másoltam ki címlistát. Ettől még tudtam, mit jelentett a három ajánlat: a régi stúdió éves bevételének majdnem a felét.

Másnap Gábor behívott a régi tárgyalóba. Az asztalon egyetlen kinyomtatott lap feküdt. Négy sor volt rajta: 47 százalék bevételkiesés, 18 százalékos tartalék, két megszüntetendő állás, legfeljebb öt hónap működés változatlan kiadások mellett.

Megkérdeztem, biztos-e, hogy az ügyfelek náluk maradnak, ha én nemet mondok. Gábor levette a szemüvegét.

Eszter addig nem szólt. A végén maga elé húzta a lapot, és a két állást jelző sorra tette az ujját.

Nem vitatkoztam vele. Emlékeztem arra az éjszakára, ahogy arra is, hogy Eszter az első évemben háromszor küldte vissza ugyanazt a tervet, aztán hajnalban mellettem javította ki. Nélkülük valószínűleg nem kaptam volna meg ezeket az ajánlatokat.

Az új irodában közben megnyitottam a saját táblázatomat. Kaució: két hónap. Bérleti díj: három hónapra előre. Gépek, könyvelés, biztosítás. A három megbízásból mindez kijött volna, és maradt volna hat hónapnyi fizetés két embernek.

Fekete Sára, a leendő első munkatársam délután átjött. A jelenlegi helyén harmincnapos felmondási ideje volt, és azt ígértem neki, hogy csak akkor kérem meg, hogy mondjon fel, ha már aláírt szerződéseink lesznek. Letette az asztalra a saját számítását, de nem tolta elém.

Csütörtök este Eszter felhívott. Nem kért örök hűséget. Azt kérte, fél évig ne vállaljam el ennek a három ügyfélnek a megbízásait. Addig átszerveznék a stúdiót, új munkákat keresnének, és talán senkit sem kellene elküldeniük.

Erre már felemeltem a hangom. Azt mondtam, nem vettem el semmit. Nem én kerestem meg őket, és nem tarthatok meg egy ügyfelet a stúdiónak azzal, hogy eltűnök előle. Eszter hallgatott, majd annyit mondott: tudja. Ettől egyikünk mondata sem lett kevésbé igaz.

Pénteken 11:42-kor mindhárom válaszlevél piszkozatként állt előttem. Az egyik ablakban elfogadtam a munkát. A másikban azt írtam, az átmeneti időszakban nem tudom vállalni. A telefonomon Gábor négysoros számítása maradt megnyitva, az asztalon Sára számítása feküdt, mellettük a régi belépőkártya.

A kurzor az első levél Küldés gombja fölött állt. Tizennyolc percem maradt válaszolni.