Apánk nem kér orvosi részleteket, de tudja, hogy hallgatunk

Apám a hazafelé vezető úton háromszor szólt rám, hogy lassítsak. Nem mentem gyorsan. Alig mozdult hetven fölé a mutató, de ő a jobb kezét mégis a műszerfalon tartotta, mintha azzal fékezhetné az autót.

Az ő kocsijával mentünk. A jobb első ajtón ott húzódott a friss horzsolás, amelyet apám szerint egy bevásárlókocsi hagyott rajta. Én tudtam, hogy az előző héten túl közel fordult a kapuoszlophoz. Azóta én vittem boltba, vizsgálatra, még a gazdaboltba is, de a slusszkulcsot minden alkalommal ő vette le a szögről.

Nem feleltem. A vizsgálat után is ragaszkodott ahhoz, amit még képes volt kézben tartani. Amikor az orvos beszélni kezdett arról, mire lehet számítani, apám felemelte a tenyerét.

Ezt Zoltán úgy értette, hogy apánk a szakkifejezéseket nem kérte. Én úgy, hogy azon a délelőttön semmilyen további mondatot nem bírt volna el. Egyikünk sem tudhatta, melyik értelmezés volt az övé.

Kovács Zoltán, az öcsém, a saját autójával jött utánunk. Ritkábban járt haza, mint én, de minden este felhívta apát, és ő intézte el, hogy a téli tüzelőt időben meghozzák. A kórházi parkolóban félrehúzott a két kocsi közé, amíg apám visszament az épület elé a botjáért.

Nem mondta támadóan. A cipője orrával egy kavicsot görgetett a fehér parkolóvonalon. Anyánk halálakor Zoltán külföldön dolgozott, és csak az utolsó napra ért haza. Azóta minden családi telefonra az első csöngés előtt felkészült.

Akkor láttam meg apát a visszapillantó tükörben. A botját a hóna alá fogta, és ott állt mögöttünk. Nem tudtam, mióta hallgatott minket. Amikor megfordultunk, Zoltán lehajolt, mintha a kavics érdekelné, én pedig az ajtókilincshez nyúltam.

Zoltán rám nézett. Apám hol egyikünkre, hol a másikunkra nézett, aztán beült mellém. Útközben már csak a sebesség miatt szólt rám.

Otthon előbb a kerthez ment. A paradicsomkarók közül kettő megdőlt, az egyiket visszanyomta a földbe, a másiknál nekem adta a kalapácsot. Amíg tartotta a karót, remegett a keze. Úgy tett, mintha a szél mozgatná.

Azt mondta: tavasszal. Lehetett terv, megszokás vagy könyörgés, hogy ne javítsuk ki. Arra gondoltam, ha most elmondjuk, még felhívhatja azt a két embert, akikkel évek óta haragban volt. Megmondhatja, mi legyen a házzal. Azt is mondhatja, hogy semmit sem akar rendezni.

Ha hallgatunk, talán másnap is felkel hétkor, megeteti a macskát, és megkérdezi, hoztam-e kenyeret. Talán hetekig nem lesz minden csönd mögött ugyanaz a szám. De ha később rájön, hogy tudtuk, nem mondhatjuk majd, hogy érte tettük. Lehet, hogy csak magunkat kíméltük attól, hogy végignézzük, amint megérti.

Zoltán kihozta a kocsiból apám botját. Nem sürgetett. A közelségem nem adott több jogot apánk életéhez, ahogy az ő távolsága sem jelentette, hogy ne félne attól, ami jön.

Apám a hátsó lépcsőn ült le. A slusszkulcsot még mindig a markában tartotta. Intett, hogy menjünk közelebb.

Zoltán nem szólalt meg. Apám rám nézett, mert másnap is én jöttem volna, kenyérrel és a reggeli újsággal. A kertben eldőlt a másik karó is, de egyikünk sem indult el érte.