Az apja már bizonytalanul vezet, az autó az önállósága

A jobb hátsó ajtón tenyérnyi horpadás ült. Végighúztam rajta az ujjam, aztán leguggoltam a lökhárítóhoz. A fekete műanyagon friss, fehér csík húzódott, mellette két régebbi karc. Béla, a hetvenhat éves apám az udvar végében rázta ki a lábtörlőt, de láttam rajta, hogy pontosan tudja, mit nézek.

A kapuoszlop húsz éve ugyanott állt. Tavasszal a bal tükröt ragasztotta körbe szürke szalaggal, előtte a sárvédőn jelent meg egy hosszú karcolás. Mindegyikre volt magyarázata. Egy ág, egy bevásárlókocsi, valaki a rendelő parkolójában.

Ebéd előtt ő vezetett a kisboltig. Nem akartam rögtön vitát, ezért beültem mellé. Közel hajolt a szélvédőhöz, hogy elolvassa az út menti táblát. A szeme az utóbbi hónapokban gyakrabban könnyezett, sötétedéskor pedig már én vettem észre előbb a kanyarokat. A mozdulatai is lassabbak lettek. Nem ügyetlenek, csak mintha minden döntés előtt szüksége lenne még egy fél másodpercre.

A kereszteződésnél elsőbbségadás nélkül gurultunk tovább. A mellékúton érkező szürke autó fékezett, a vezető rácsapott a dudára. Apám ekkor taposott a fékre. Megálltunk ferdén, az autónk orra már belógott elé.

A másik autó kikerült minket. A benne ülő nem mutogatott, csak rám nézett egy pillanatra. Ettől rosszabb lett. Apám visszatette egyesbe a váltót, és úgy indult tovább, mintha egy rosszul sikerült parkolást kellene elfelejtenünk.

Otthon a konyhaasztalra tette a kulcsot a kenyér mellé. Bevásárlás közben vett krumplit, izzót, fájdalomcsillapítót és két mécsest. Az autóval ment a rendelőbe, a postára, a távolabbi boltba, ahol olcsóbb volt az étel. A temető a falu szélén túl feküdt; anyám halála óta hetente egyszer kivitt egy szál virágot a sírjához. Busz naponta csak néhányszor járt, és egyik megálló sem volt közel sem a rendelőhöz, sem a temetőhöz.

Ha nem vezethetne, nekem kellene szabadságot kivennem, fuvarokat szerveznem, hétvégenként bevásárolnom. Ezt meg lehetett volna oldani valahogy. Azt nehezebb volt elképzelnem, mit csinálna kedden délelőtt, amikor elfogy a kenyér, vagy amikor eszébe jut, hogy meg kell igazítani anyám sírján a koszorút. Minden ilyen alkalommal fel kellene hívnia valakit, és elmondania, hová szeretne menni.

Apám a mécsesek papírzacskóját hajtogatta. Nem tagadta, hogy lassabban reagált. Nem mondta azt sem, hogy ugyanolyan jól lát, mint tíz éve.

A kulcs felé nyúltam, de csak arrébb tettem a kenyeret. Tudtam, hogy kezdeményezhetném a vezetési alkalmasságának felülvizsgálatát anélkül, hogy előre szólnék neki. Nem kellett volna kitépnem a kezéből semmit. Néhány mondat elég lehetett hozzá, hogy mások vizsgálják meg, alkalmas-e még. Ha megtudná, kitől indult az eljárás, minden segítségem mögött ezt keresné. Ha nem tudná meg, én tudnám.

Másnap reggel apám felvette a barna kabátját. Anyám születésnapja lett volna, ezért korán akart kimenni a temetőbe, még az eső előtt. Felajánlottam, hogy elviszem.

Aztán kiment a kamrába a virágért. A kulcs ott maradt a konyhaasztalon. Ha elteszem, aznap nem indul el, de utána semmi nem változik. Ha a helyén hagyom, pár perc múlva végigmegy ugyanazon az úton, amelyen előző nap a másik autó fékezett helyettünk.

A kamraajtó megnyikordult. Apám lépéseit hallottam a kövön. A tenyeremet a kulcs mellé tettem, olyan közel, hogy a fém hidegét szinte éreztem, de még nem értem hozzá.