Anyám hozzánk költözne, Anna szerint a gondozását is ráhagynám
Anyám házában kihűlt a konyha, a feleségem pedig már pontosan látta, mi történne, ha hazavinném őt.
A kapu előtt kétszer hívtam anyámat, Ilonát. Nem vette fel. A köd ráült a szántóföldekre, az autó jobb oldalán pedig végigfutott a friss karcolás, amit a keskeny úton szedtem össze egy ágtól. Még a motor járt, amikor benyomtam a kaput.
Anyám a konyhában ült kabátban. A sparheltben hamu volt, a vödör üresen állt mellette. A kenyér megszáradt a deszkán. Amikor megkérdeztem, miért nem gyújtott be, azt mondta, délután akarta, csak elszundított. A gyógyszeres doboza alatt három bontatlan levél feküdt, az udvaron pedig ott maradt a felborult talicska, benne az előző heti fahasábokkal.
Kinyitottam a hűtőt. Egy fél üveg befőtt volt benne és egy tányér, rajta két szelet felvágott. Akkor már nem tudtam úgy tenni, mintha csak a hideg reggel ijesztett volna meg.
Begyújtottam, vizet tettem fel, aztán kimondtam, hogy költözzön hozzánk. Anyám sokáig a bögrét nézte. Azt hittem, tiltakozni fog.
Hazafelé már azt számoltam, hogyan férne el nálunk. Anna, a feleségem a konyhaasztalnál ült, előtte a gyerekek füzetei és egy kihűlt bögre tea. Elmondtam, mit láttam, majd azt is, mit ígértem.
Azt mondtam, én. Túl gyorsan mondtam. Anna nem nevetett, csak félrehúzta a matematikafüzetet.
A nagyobbik gyerek kijött a szobából, és megkérdezte, megint együtt kell-e majd aludniuk. Anna azt felelte, még semmi sem dőlt el. Én közben végiggondoltam a napjaimat. A korai indulást, a késői hazaérést, a két estét, amikor én vittem edzésre a gyerekeket, és azt a sok estét, amikor nem én.
Másnap megnéztünk egy kis lakást tőlünk két utcára. Anyám házának árából ki lehetett volna fizetni, és volt a közelben idősek otthona is, ahol saját szobát kaphatott volna. Nem tűnt egyik sem kegyetlennek. Világosak voltak, melegek, közel hozzánk. Anyám mégis úgy járta végig a lakást, mintha valaki más életét mutatnák neki.
A kocsiban hazafelé nem beszéltünk. Anyám az ablakon át nézte a szürke földeket. Amikor a házához értünk, kiszálláskor végighúzta az ujját az ajtón lévő karcoláson.
Vasárnap visszamentem érte. Az előszobában ott állt egy barna utazótáska, benne két kardigán, hálóing és apám bekeretezett fényképe. Anyám a kabátját gombolta, mintha már eldőlt volna, hogy velem jön.
A telefonomon közben Anna üzenete világított: „Segítünk neki, de ne ígérd meg helyettem, hogy beköltözhet.” Előző nap megbeszéltem a főnökömmel, hogy három napot otthonról dolgozhatok. Reggelente én segítenék anyámnak, este én segítenék neki, éjjel pedig én kelnék hozzá, a másik két napra pedig napközbeni segítséget szerveznénk. De ez a terv is csak akkor vezethetett beköltözéshez, ha Anna igent mondott rá. A táska fogantyúja a kezemben volt. Anyám rám nézett, majd a nyitott kapura. Nekem kellett kimondanom, melyik irányba indulunk.
Péter helyében, Anna kimondott határát és Ilona napi biztonságát egyszerre mérlegelve, mit tettél volna?
Kattints a döntésedre, és nézd meg, a többiek hogyan döntöttek.
