„Apa, járj át anyához hetente háromszor”

A leves tetején már hártya volt, amikor hazaértem. Klára, a feleségem, egyedül ült a konyhaasztalnál. A másik tányért nem szedte le, csak ráborított egy fedőt.

Én is azt hittem. Mónika, a volt feleségem, azonban a rendelő kijáratánál nem bírt felállni a műanyag székről. Amikor végre eljutottunk hozzá, kiderült, hogy nincs otthon kenyér, a csekkjei pedig egy befőttesgumival átkötve hevernek a pulton. Elmentem a boltba, aztán megkerestem azt a borítékot is, amelyben a befizetéshez szükséges papírt tartotta.

Az előző héten bevásároltam neki. Két nappal később ügyet intéztem helyette telefonon. Mindegyik külön-külön félórás szívességnek indult, mégis három közös esténk maradt el egy hónap alatt.

Másnap Gergő, a Mónikával közös fiunk hívott külföldről. A háttérben ajtók csapódtak, emberek beszéltek hozzá. Kiment valami lépcsőházba, hogy halljuk egymást.

Nem könyörgött. Ettől lett nehezebb. Elmondta, hogy már kikért két hét szabadságot, de azt csak a következő hónapban kapja meg. Aznap este kétszer hívta az anyját, és egyik alkalommal sem érte el. Én voltam az egyetlen, akinek még megvolt Mónika pótkulcsa.

Mónikával tizenhárom éve váltunk el. Nem maradt köztünk harag, de közös élet sem. Gergő ügyeiben beszéltünk, ünnepekkor váltottunk néhány mondatot. Klárával tíz év alatt kialakult a rendünk: csütörtökön együtt vacsoráztunk, szombat délelőtt elintéztük a heti dolgokat, vasárnap nem vállaltunk senki helyett semmit. Nem volt különleges élet. Éppen ezért féltettük.

Klára elővette a falinaptárt, és bekarikázta azokat az estéket, amikor Mónikánál jártam.

Nem emelte fel a hangját. Azt mondta, nem akarja, hogy Mónika ellátatlan maradjon. Azt sem akarja, hogy én észrevétlenül visszakapjam a régi feladataimat: a bevásárlólistát, a kulcsot, a készenléti telefont, majd azt az érzést, hogy minden más program csak akkor maradhat meg, ha Mónikánál éppen nincs baj.

Két nappal később átvittem Mónikának egy szatyrot. A tejet egyedül próbálta betenni a hűtőbe, de elejtette. Amikor lehajoltam feltörölni, megfogta a vállamat.

Megmutatta a konyhaasztalon fekvő füzetet. Három vizsgálat, két bevásárlás és egy ügyintézés szerepelt benne a következő tíz napra. Némelyik mellé odaírta egy szomszéd nevét, aztán áthúzta. Azt mondta, Gergő pénzéből talán tudna segítséget kérni, de nem mindenki ér rá akkor, amikor hirtelen szükség van rá.

Hazafelé a telefonom naptárában próbáltam helyet csinálni. A keddet és a csütörtököt átadhattam volna Mónikának, a szombatot pedig meghagyhattam volna szükség esetére. Ez papíron rendezettnek látszott. A valóságban csütörtökön vacsoráztunk Klárával, szombaton mentünk volna meglátogatni a nővérét, a szükség pedig nem ismerte a naptárat.

Ha vállalom, nemcsak órákat ígérek oda. Megint én fogom tudni, mi fogyott el Mónikánál, mikor kell érte menni, melyik kulcs akad a zárban. Gergő fellélegezhet, Klára viszont minden megcsörrenő telefonnál arra vár majd, hogy felállok-e mellőle.

Ha nem vállalom, Mónika talán olyan embernek nyit ajtót, akiben nem bízik, vagy egyszerűen nem jut el valahová. Gergő meghallja majd a válaszomban, hogy az anyja már csak az ő gondja. Én pedig minden későbbi hívásnál visszagondolok majd arra a kiömlött tejre.

Este Klára leült velem szemben. Nem tette elém a naptárt. Csak a saját kulcsomat tolta arrébb az asztalon, mert útban volt a bögréjének.

Ekkor Gergő neve megjelent a telefonom kijelzőjén. Tudtam, hogy választ vár. Klára nem nézett a készülékre, de a kezét levette a bögréről. A csengés közben ott feküdt előttem mindkét lakás kulcsa.