Az apja a nyaraló felét a leendő feleségére íratná

A jobb első dísztárcsa akkor pattant neki a kapu betonoszlopának, amikor befordultam a nyaraló udvarára. Nem tört el, csak fehér csík maradt rajta. Kiszálltam, végighúztam rajta az ujjamat, és megláttam az oszlop alján a régi kék festéket. Azt még én kentem rá tizenhét évesen. Anyám mögöttem állt, és folyton szólt, hogy ne hagyjak csíkokat.

Apám, Bálint, a teraszon ült. Hetvenkét éves volt, de azon a délelőttön egyenesebben tartotta magát, mint az utóbbi években bármikor. Új inget viselt. Az asztalon két kávé és egy frissen másolt kulcs volt.

A fecskék motoszkáltak az eresz alatt. A nyaralót apám és anyám építették fel, szobánként, ahogy jutott pénz téglára, ablakra, cserépre. Később Juli meg én fizettük az új tető egy részét. Én húztam át a villanyvezetékeket, Juli férje rakta le a terasz kövét. Tavaly tavasszal három hétvégén kapartuk a penészt a hátsó falról.

Anyám halála után apám hónapokig nem jött le ide. Otthon is csak a konyháig és a hálószobáig közlekedett. Egyszer délután négykor találtam pizsamában, a reggeli tányér még előtte volt. Amikor megkérdeztem, mit csinált egész nap, azt mondta: semmit, legalább abban nem lehet elfáradni.

Ilona, apám leendő felesége, egy évvel korábban lépett be az életébe. Nem csinált csodát. Csak elérte, hogy apám megborotválkozzon, piacra menjen, és újra megtervezze, mikor kell megmetszeni a szőlőt. Tavasszal ketten festették át a spalettákat. A szín túl világos lett, de apám nevetett rajta. Anyám halála óta először hallottam úgy nevetni, hogy nem halkult el rögtön utána.

Hazafelé félreálltam egy fasor mellett, mert Juli már harmadszor hívott. Juli, a húgom, tizenkét éves kora óta minden nyarat ebben a házban töltött, felnőttként pedig több pénzt rakott bele, mint amennyit valaha bevallott a férjének.

Azt mondta, ha most hallgatunk, néhány év múlva idegenként kérhetünk majd engedélyt ahhoz, hogy megmutassuk a gyerekeinknek a szobát, ahol felnőttünk. Azt is mondta, anya biztosan nem ezért hordta talicskával a sódert. Erre nem tudtam felelni. Anyám már arra sem tudott felelni, vajon örült volna-e, hogy apám nem egyedül eszi a vasárnapi ebédet.

Másnap visszamentem. Ilona a teraszon zöldbabot tisztított. Amikor meglátott, félretolta a tálat. Nem mosolygott, de nem is kerülte a szememet.

Apám kijött a házból. A kezében papírmappa volt. Letette az asztalra, de nem nyitotta ki.

Nem emelte fel a hangját. Ettől lett nehezebb. Ha kérném, hogy álljon meg, talán meghallgatna. Talán csak annyit hallana meg belőle, hogy nem tartom képesnek arra, hogy a saját életéről döntsön, és a gyerekei már azt számolják, mi marad utána. Lehet, hogy onnantól hónapokig nem veszi fel nekem a telefont. Ha nem mondok semmit, Juli szemében én engedem ki a kezünkből azt a házat, amelyet négy ember munkája tartott állva.

Odabent megszólalt apám telefonja. Ilona felállt, és magunkra hagyott minket. Bálint a mappára tette a tenyerét. Én a zsebemben szorítottam a kapukulcsot; a foga belenyomódott a bőrömbe. Már csak azt kellett eldöntenem, visszateszem-e az asztalra, vagy leülök apámmal beszélni.