Apám lakása önerő lenne, az élettársa viszont tizenöt éve ott él

A gyógyszeres dobozt apám ágya mellett találtam. A rekeszekre Márta kék filccel írta rá: reggel, délben, este. A vasárnapi rekesz fedele nem csukódott rendesen, ezért egy hajgumit tekert köré. Apám mindig kinevette az ilyesmit. Szerinte aki rendet tart a gyógyszerei között, annak túl sok ideje van félni.

Varga Márta, apám élettársa, az ajtóból figyelt. Tizenöt évig éltek együtt ebben a lakásban, de én még mindig úgy jártam ide, mintha vendégségbe jönnék. Márta tudta, melyik parkettaléc nyikorog, én azt tudtam, melyik fiókban tartotta apám régen a sakkfigurákat.

Visszatettem az éjjeliszekrényre. Az utolsó évben Márta többször hívott, hogy menjek át. Én kétszer mentem. Apám az első alkalommal a munkámról kérdezett, aztán anélkül, hogy végighallgatott volna, közölte, hogy túl sokat panaszkodom. Másodszor aludt. Mire felébredt, már a cipőmet húztam.

A hagyatéki tárgyaláson néhány mondatba belefért az, amiről egyikünk sem beszélt. Apám nem hagyott végrendeletet. Én voltam az egyetlen örökös. Mártának nem volt olyan papírja, amely biztosította volna, hogy a lakásban maradhasson.

Az ügyintéző felém tolta az iratot. Márta a kezét az ölében tartotta. A körmén a halvány festék két helyen lepattogzott.

Nem kérdésnek szánta. Mégsem bírtam rábólintani.

Aznap este otthon a kisebbik gyerek matracát megint kihúztuk a nővére ágya alól. Ha éjjel valamelyikük felkelt, átmászott a másikon. A nappaliban az étkezőasztal egyik felét Eszter laptopja foglalta el, a másikon ruhák száradtak. Fekete Eszter, a feleségem, a hűtőre tűzött levélre mutatott: januártól újabb emelést kért a bérbeadó. Azt is jelezte, hogy a következő nyáron talán a lánya költözik a lakásba.

Másnap visszamentem Mártához. A fürdőszobában friss fuga fehérlett. Régen barna csempe volt ott, és a kád pereme olyan magas volt, hogy apám az utolsó hónapokban nem tudott átlépni rajta.

Előhozott egy gumis mappát. A felújítás számlái mellett gyógyszertári blokkok, egy járókeret jótállási lapja és apám kézírásával teleírt bevásárlólisták feküdtek. Az egyik aljára ezt írta: Márta kávéját ne felejtsd el. Nem emlékeztem, hogy valaha láttam volna tőle ilyen mondatot.

Nem mondta, hogy ő cserélte apám ágyneműjét, amikor én nem vettem fel a telefont. Nem kellett mondania. Ott volt a gumilepedő a szekrényben, gondosan összehajtva. De az is eszembe jutott, hogy amikor apám még járni tudott, Márta egyik alkalommal sem engedte, hogy elvigyük hétvégére a gyerekekhez. Azt mondta, kifáradna. Apám pedig nem tiltakozott.

Eszter este nem emelte fel a hangját. Ettől nehezebb volt válaszolni neki.

Egy héttel később kaptam egy komoly vételi ajánlatot. Az összegből kijött volna az önerő és a költözés. A vevő tíz napon belül választ kért, a lakást pedig üresen kérte.

Felhívtam Mártát. Sokáig egyikünk sem szólt.

A hangja tárgyilagos volt. Elképzeltem, ahogy dobozokba rakja apám könyveit, a saját edényeit, a gyógyszeres dobozt. Aztán a gyerekeinket láttam, amint este összevesznek azon a keskeny sávon, amelyet mindketten a saját helyüknek neveznek.

Az ajánlat kinyomtatva feküdt előttem. Mellette a lakás kulcsa, amelyre Márta évekkel korábban piros fonalat kötött, hogy apám a zsebében is megtalálja. Másnap délig kellett visszahívnom a vevőt.