A felújításért hetven százalék járna az öcsémnek, én öt éve gondozom anyánkat

A csütörtöki rekesz helyett már majdnem a péntekit nyitottam ki. Varga Katalin, az anyám, ott ült velem szemben a konyhában, és a vizsgálati időpontkártyájával egy összehajtott papírt tologatott. Fél kilencre kellett volna érnünk a rendelőbe, előtte még fel kellett hívnom a munkahelyemet, hogy megint később kezdek.

A végrendelet másolata volt. A családi ház hetven százalékát Varga Balázs, az öcsém kapta, én harmincat. Kétszer is elolvastam. Utána kivettem a csütörtöki rekeszből a megfelelő fehér tablettát.

Ezt tudtam. A számlák egy kék irattartóban sorakoztak a kredenc alsó fiókjában: tető, ablakok, kazán, villanyvezeték. Tizennyolcmillió forint. Balázs három nyáron nem utazott haza hosszabb időre, mert szabadság helyett túlórázott, és elhalasztotta a külföldi lakásvásárlását is. A régi tető alatt vödrök álltak esőben, a hátsó szobában fekete folt futott fel a falon. A felújítás nélkül anya talán már nem lakhatott volna ott.

Én viszont öt éve minden vasárnap feltöltöttem a gyógyszeradagolót. Én kértem új időpontot, amikor anya elfelejtette a vizsgálatot, én mentem át este tízkor, ha nem indult a fűtés, és én kerestem meg a szemüvegét a lisztesdoboz mögött. A telefonom éjszaka sem volt lenémítva. Lemondtam egy kétnapos tanfolyamot, mert arra a hétre esett egy kontroll, és nem vállaltam el a korábbi műszakkezdést, hiába járt volna érte több pénz. Ezekről nem volt kék irattartó.

Anya nem nézett félre. Ettől rosszabb volt. Nem büntetni akart, és nem is választott közülünk olyan egyszerűen, ahogy az első percben gondoltam. Talált valamit, amit össze lehetett adni, és ahhoz igazította az arányt.

Az időpontkártya szélét kapargatta. Nem felelt, csak annyit mondott, hogy elkésünk.

Este felhívtam Balázst. A háttérben víz zúgott; azt mondta, épp mosogat, és csak tíz perce van. Elmondtam, mit mutatott anya. Sokáig nem hallottam mást, csak a csapot.

Azt akartam mondani, hogy neki legalább munka után véget ér a segítség. De eszembe jutott, amikor képet küldött az üres megtakarítási számlájáról, miután kifizette a tetőt. Akkor azt írtam neki: ezt soha nem felejtem el.

Nem beszéltünk hétvégén. Szombaton anya elesett a kamrában. Nem lett komoly baja, de három órát ültem mellette, amíg el nem múlt a remegése. Közben az új ablakon át nem húzott be a hideg.

Ha elfogadnám a harminc százalékot, megőrizhetném a békét, de attól féltem, hogy később minden vasárnapi gyógyszerosztásnál eszembe jut majd az arány. Ha megkérném anyát, hogy felezzen, azt hallhatná ki belőle, hogy árat szabtam annak, amit szeretetből csináltam. Balázs pedig joggal kérdezhetné, miért neki kell egyedül viselnie a ház megmentésének költségét.

Vasárnap este kitettem anya következő heti gyógyszereit az asztalra. A telefonomon megnyitottam a Balázzsal folytatott beszélgetést, és leírtam: „Beszélnünk kell a végrendeletről.” Nem küldtem el. A kék irattartó a fiókban maradt, a tabletták pedig hét egyforma sorban vártak reggelig.