A barátja átnézte az autót, két hónap múlva megállt

A telefon harmadik csörgésére vettem fel. Sárközi Viktor, a gyerekkori barátom, nem köszönt, csak annyit mondott, hogy megállt az autó. Aztán hallgatott. Hallottam mögötte egy busz fékezését és azt, ahogy valaki türelmetlenül megnyomja a leszállásjelzőt.

Viktorral tizenkét éves korunk óta nem volt szükségünk hosszú magyarázatokra. Ő fogta a biciklim kormányát, amikor visszaraktam a leesett láncot, én tartottam a létrát, amikor beköltöztek Eszterrel. Ha valamelyikünk azt mondta, gyere már, a másik ment.

Két hónappal korábban ezért álltam vele egy idegen udvaron a használt autó mellett. Viktor kerülgette, benézett az ablakon, aztán mindig rám nézett. Én benéztem alá, meghallgattam a motort, végigmentem azon, amit ott, szétszerelés nélkül meg lehetett nézni. Kopott volt, de semmi nem utalt arra, ami később előjött.

Nem azért mondtam, hogy meggyőzzem. Tényleg ezt gondoltam. Viktor aznap délután átutalta a vételárat, én pedig hazavezettem mögötte. A piros lámpánál a visszapillantóban láttam, hogy Eszterrel vigyorognak, mint akik végre megoldottak valamit.

A hívás után két nappal átmentem hozzájuk. Sárközi Eszter, Viktor társa, a konyhaasztalra tette a javításról kapott papírt. Másfél millió forint állt az alján. A műhely szerint egy belső hiba okozta a leállást. A hibának korábban nem volt egyértelmű jele, az udvari átnézéskor pedig nem lehetett látni.

A gyerekek kabátjai a székek támláján lógtak. Eszter aznap két busszal vitte őket reggel, aztán elkésett a munkából. Viktor műszakja hamarabb kezdődött, mint az első járat, ezért háromszor fizetett fuvarért azon a héten. A javítás elvitte volna minden tartalékukat, és még úgy sem jött volna ki a teljes összeg.

Nem szemrehányóan mondta. Ettől lett rosszabb. Viktor összecsukta a papírt, majd újra kisimította a tenyerével.

A hétszázötvenezer forint úgy maradt köztünk, mintha ő is leült volna az asztalhoz. Addig azt hittem, Viktor csak azt akarja hallani, hogy sajnálom. Talán azt is, hogy én sem vettem észre semmit. A konkrét összeggel azonban a rossz autóból egyszerre az én tartozásom lett.

Eszter a mosogatóhoz fordult. Nem szólt közbe, csak arrébb tett egy tiszta bögrét, pedig az nem volt útban.

Tudtam. Azt viszont ő nem tudta, hogy a számlámon nyolcszázharmincezer forint volt. Évek alatt tettem félre. A műhelyem kapuját kellett volna kicseréltetnem belőle, mert a régit már ketten emeltük fel minden reggel. Ha odaadom a kért összeget, marad nyolcvanezer, a kapu pedig marad úgy, ahogy van.

Mondhattam volna ezt Viktornak. Mégsem mondtam. Attól tartottam, ha elkezdjük egymás elé tenni, kinek mire kell a pénz, végül már a gyerekei buszbérletét mérjük az én műhelyemhez. Olyan számolás lett volna, amibe egyikünk sem akart volna belemenni.

Viktor rám nézett, aztán lesütötte a szemét. Nem emelte fel a hangját. Régen ilyenkor káromkodott volna egyet, én visszaszóltam volna, aztán tíz perc múlva ettünk valamit. Most csak a papír szélét kapargatta.

Hazafelé elmentem a műhely mellett. A kapu egyik oldala megint lejjebb lógott. Megnéztem a telefonomon az egyenleget, aztán megnyitottam az átutalást. Beírtam Viktor nevét és a hétszázötvenezer forintot.

Üzenet érkezett tőle: „Nem sürgetlek. Csak holnap választ kell adnunk a műhelynek.”

A közlemény rovatába először azt írtam: javítás. Kitöröltem. Beírtam: segítség. Azt is kitöröltem. A küldés gomb ott maradt a hüvelykujjam alatt, Viktor üzenete pedig fölötte, már elolvasva.