Gergő két nyarat dolgozott a közös nyaralón, Levente nem kért fizetős munkát

Levente végighúzta a tenyerét a terasz korlátján, aztán megkopogtatta, mintha vásárlás előtt ellenőrizné.

Gergő letette elé a két kávét. Harminc éve ismerték egymást, ebből tizenöt éve fele-fele arányban az övék volt a nyaraló. Sokáig az is elég volt közöttük, hogy egyikük azt mondja: majd intézem.

Levente először a deszkákra nézett, aztán Gergőre. Azt hitte, hiányzik még egy nyugta.

Két nyárral korábban egy júniusi zivatar után a hálószoba mennyezetéről a párnára csöpögött a víz. A tető alatt két léc már fekete volt, a fürdő falában pedig napok óta zúgott egy repedt cső. Levente azt írta, a következő hétvégén megnézik. Gergő azon az estén felmászott a padlásra, belenyomta a csavarhúzót az egyik puha gerendába, és eldöntötte, hogy nem vár tovább.

Értett hozzá. Nem úgy, hogy látott már három barkácsvideót, hanem úgy, hogy tudta, hol kell visszabontani a tetőt, hogyan keresse meg a szivárgást, és mikor kell mégis szakembert hívni. A hibás részek cseréjéből előbb vízvezeték-javítás lett, aztán teraszépítés. Gergő két nyáron át péntek esténként munkaruhát csomagolt a fürdőnadrág helyett.

Levente minden elküldött bizonylat felét átutalta. Egyszer sem alkudozott, még akkor sem, amikor a faanyag többe került, mint várták. Kétszer le is jött segíteni, de a hátfájása miatt inkább bevásárolt és ebédet hozott. Gergő akkor nem szólt, hogy ez kevés.

Gergő elővette a telefonját. Nem vezetett rendes munkaidő-nyilvántartást, de megvoltak a fényképek és az üzenetek: reggel fél hétkor a tetőn, este nyolckor a csövek mellett, vasárnap a teraszalap építése közben. Összesen több száz órát számolt össze. Azokon a hétvégéken nem ment a családjával kirándulni, kihagyott egy ballagást, és egyszer a gyereke meccsét is. Otthon mindig azt mondta, már csak ez az egy javítás van hátra.

Gergő erre nem tudta azt mondani, hogy pedig megbeszélték. Nem beszélték meg. Amikor Levente megkérdezte, kell-e segítség, ő annyit felelt: hagyd, gyorsabban haladok egyedül. Amikor az első nyár végén Levente a teraszon sört bontott, és azt mondta, nélküled ez a ház már összedőlt volna, Gergő csak legyintett. Akkor még jólesett, hogy a barátja látja, mit csinált.

Most úgy érezte, Levente csak az eredményt látta. Levente meg úgy, hogy Gergő két év után árat írt valamire, amit ő addig baráti vállalásnak hitt.

A kertből felhallatszott a régi hinta nyikorgása. Valaha azon lökdösték egymás gyerekeit, esténként pedig ugyanitt ültek, amíg elfogyott a szúnyogriasztó és a mondanivaló. Levente most azt mondta, ekkora váratlan kiadást csak hónapok alatt tudna előteremteni. Ha Gergő ragaszkodik hozzá, talán jobb lenne eladni a házat, kifizetni belőle mindent, aztán külön menni nyaralni.

Gergő ránézett a korlátra. Ő mérte ki, ő csiszolta simára. Ha elengedné a pénzt, jövő nyáron minden deszkánál eszébe jutna, hogy Levente ugyanakkora tulajdonos maradt, miközben az ő idejét nullára árazták. Ha követelné, lehet, hogy nem lenne következő közös nyár. A telefonján még nyitva állt az összesítés. Az elküldés gomb fölött tartotta az ujját, aztán lezárta a kijelzőt.