A kiságy helyén Júlia zongorája áll, Zsófi a szülésig elköltözne

Zsófi, a feleségem, három papírlapot tett a nappali szőnyegére. Az egyikre azt írta: marad. A másikra: elrakjuk. A harmadikra: elvisszük. Melléjük tette Júlia bekeretezett fényképeit, két kottatartót, a porcelánmadarat és azt a sárga takarót, amelyet négy éve senki sem használt.

A zongorához nem tett lapot. A hangszer a kisebbik szobában állt, ahová a kiságyat terveztük. Benkő Júlia, az első feleségem, választotta ki a helyét, amikor beköltöztünk. Zsófi két éve élt velem ebben a házban, de a saját könyvei még mindig két sorban szorongtak az előszobai polcon.

Leültem a zongoraszékre. Az ülőke egyik lába rövidebb volt, Júlia régen egy összehajtott kottalappal támasztotta ki. Amikor az első közös telünkön elment az áram, gyertyát tettünk a fedelére, ő pedig ugyanazt a négy ütemet játszotta újra és újra, mert a folytatást mindig elrontotta. A végén már mindketten nevettünk. Később sem tanulta meg rendesen.

Nem ereklye volt előttem, hanem egy rosszul megtanult dallam, a viaszfolt a fedélen és tíz év, amelynek rajtam kívül alig maradt tanúja.

Zsófi a hasára tette a kezét. Nem látványosan, csak úgy, ahogy mostanában állás közben mindig.

Aznap este érkezett üzenet Benkő Lajostól, Júlia apjától: vasárnap hoznak almás pitét, Magdolna már reggel megsüti. A heti látogatások négy éve ugyanúgy zajlottak. Benkő Magdolna, Júlia anyja, letörölte a port a zongoráról, Lajos megjavított egy kilincset vagy megmetszette a bokrokat. Vacsoráig maradtak, néha tovább.

Az előző héten Zsófi festékmintákat kent a kisebbik szoba falára. Magdolna sokáig nézte a halványzöld csíkot, aztán megkérdezte, nem sajnáljuk-e eltakarni azt a kéket, amelyet Júlia választott. Zsófi lezárta a festékesdobozt. Később elmondta, hogy aznap akarta összerakni velem a kiságyat, de mire Lajosék elmentek, én már fáradt voltam.

Nem rosszindulatból jöttek. Lajosnak remegett a keze, amikor egyszer azt hitte, elveszett a kapukulcsa. Magdolna minden vasárnap négy emberre terített, aztán zavartan hozott még egy tányért Zsófinak. Én maradtam nekik az az ember, aki még emlékezett, hogyan itta Júlia a kávét, és melyik történeten nevetett úgy, hogy levegőt sem kapott.

Másnap Zsófi laposra hajtogatott költöződobozokat hozott a szülei pincéjéből. Nem csomagolt össze. A fal mellé támasztotta őket.

Azt mondta, jöhetek vele, amikor akarok. Csakhogy tudtam, mit jelentene: a kiságyat nélkülem raknák össze, esténként telefonon beszélnénk, a kórházi táskához pedig már nem közösen keresnénk össze a hiányzó holmikat. Ha a gyerek korábban érkezne, két ház között állna mindenünk.

Szombaton kinyitottam az első dobozt. Belefért volna Júlia összes bekeretezett fényképe. A zongorát csak szállítókkal lehetett volna elvinni, Lajoséknál pedig valóban nem volt hová tenni. Ha raktárba kerül, Magdolna többé nem ülhet mellé vasárnaponként. Ha marad, a kiságy nem fér el rendesen, Zsófi pedig másnap este már a szüleinél alszik.

Arra gondoltam, kérhetnék időt. Először csak a képeket tennénk dobozba, aztán kéthetente jönnének Lajosék, a zongoráról pedig később döntenénk. De Zsófi már két éve várt, Magdolnáéknak pedig minden kisebb változás ugyanannak a búcsúnak a kezdete lehetett.

Vasárnap délelőtt Zsófi a csavarokat számolta a kiságy bontatlan csomagja mellett. A telefonomon ott volt Lajos üzenete: negyedóra, és megérkeznek a pitével. Előttem állt a nyitott doboz. Az első fényképhez nyúltam, amikor megszólalt a kapucsengő.