A barátja másnap hitelt ír alá, ő tud a leépítésről

A létszámterv tizennegyedik soránál megakadt a szemem. FEKETE BÁLINT, alatta a munkaköri kód, mellette egy szürke nulla. Bálint a marketingrészlegen dolgozott, és gyerekkorunk óta ő volt a legjobb barátom. A tárgyalóban négy kihűlt kávé állt. Az enyémhez hozzá sem nyúltam.

Sándor Márk, a közvetlen vezetőm, bezárta a táblázatot. Nem nézett félre, amikor kimondta, hogy a bejelentés három hét múlva várható. Addig még két másik csapat feladatairól és hat ember áthelyezéséről tárgyaltak. A nevek változhattak. A tizennyolcas szám is.

A titoktartási nyilatkozatot indulás előtt külön elénk tették. Amikor aláírtam, arra gondoltam, hogy a fizetésemből ment el minden hónapban a lakbér, az óvodai étkezés és a kocsink részlete. A férjem keresete a bevásárlásra és a számlák nagyobb részére volt elég. Ha kiderül, hogy beszéltem, nemcsak az állásomat veszíthetem el. Márk világosan közölte, hogy fegyelmi eljárás és a végkielégítés elvesztése is szóba kerülhet.

Délután Bálint üzenete várt a telefonomon: „Holnap fél hat? Nóra is jön. Megmutatjuk, mit vettünk.” A kép lassan töltődött be. Egy üres nappali volt rajta, kopott parkettával és két nagy ablakkal.

Másnap egy kis étteremben találkoztunk. Fekete Nóra, Bálint párja, egy irattartót tett a harmadik székre. Színes cetlik lógtak ki belőle. Bálint a cukortartó mellé rakta a telefonját, és megnyitott rajta egy táblázatot.

Hét év alatt rakták össze az önerőt. Nóra még azt is kiszámolta, mennyi maradna függönyre, ha az első hónapban nem vennének kanapét. Péntek délelőtt tízre kaptak időpontot az aláírásra. Két nap volt hátra.

A villámmal szétnyomtam egy krumplidarabot. Mondhattam volna, hogy várjanak. Nem kellett volna nevet említenem vagy dátumot. Csakhogy Bálint ismert. Tudta, mikor kerülöm a tekintetét, és azt is, hogy vezetőként olyan egyeztetéseken ülök, ahová őt nem hívják be.

Ha annyit mondok, hogy mostanában legyetek óvatosak, visszakérdez. Ha nem felelek, összerakja. Talán csak a saját nevét látja bele, talán az egész részlegét. Másnap bent megkérdez valakit, az továbbadja, és mire a vezetőség reagál, azok is felmondástól rettegnek, akiknek éppen új helyet keresnek. Egy homályos célzás nem őrizte volna meg a titkot. Csak a felelősséget tette volna homályossá.

De azt is pontosan láttam, mi történhet, ha nem mondok semmit. Aláírják. Elköltik az önerőt. Három hét múlva Bálint kap egy behívót, utána pedig megkérdezi tőlem, mikor tudtam meg. Nem hazudhattam volna úgy, hogy ne vegye észre. Tizenhárom évesen ő vitte haza a sáros kabátomat, amikor nem mertem elmondani anyámnak, hogy beleestem a patakba. Harminc évvel később nekem kellett volna megmagyaráznom, miért hagytam, hogy egy húsz évre szóló szerződést tiszta ingben, tájékozatlanul aláírjon.

A kérdés után Bálint nem mosolygott. Várt. Én pedig csak annyit mondtam, hogy húsz év hosszú idő. Nóra bólintott, mintha ezt ő is tudná. A mondat nem állította meg őket, de nekem egész este úgy csengett, mint egy gyáva figyelmeztetés.

Csütörtökön Márk behívott. A hat áthelyezésből már csak négyről tárgyaltak. Bálint neve továbbra is a megszűnő státuszok között maradt.

Nem volt elégedett a helyzettel. Ezt abból láttam, hogy a saját bögréjét ott hagyta az asztal szélén, pedig minden megbeszélés után bevitte a konyhába. Attól még nem adott felmentést.

Este kiszámoltam, meddig bírnánk az én fizetésem nélkül. A megtakarításunk három hónapra lenne elég, ha semmi nem romlik el, és a gyerek nem lesz beteg. Utána kölcsön vagy költözés következne. Bálinték táblázatában ugyanez a zuhanás egy frissen megvett lakással és húsz évre vállalt törlesztővel kezdődne.

Péntek reggel 8:47-kor Bálint fényképet küldött az irattartóról. „Minden megvan. Tízkor kezdünk.” A hivatalos bejelentésig még tizenkilenc nap volt.

Megnyitottam a nevét a telefonban. Ha felhívom, egyértelműen kell beszélnem. Nem kérhettem tőle, hogy tegyen úgy, mintha nem tudna semmit. Ha hallgatok, délre talán már az övék a lakás, és vele együtt a kockázat is, amelyről én tudtam. Az ujjam a hívásgomb fölött maradt.